Fenti cím nem saját találmány, el van orozva, mégpedig Hofi Gézától. Valamikor nagyon régen eljátszotta, hogy ő a magyar szocializmus (népiesen: cucilizmus), és azt, akivel bensőségesen jó a viszonyunk, azt becenéven szólítjuk.

Most az újbaloldal és az új jobboldali szerveződések idején kezdjük azt hinni, hogy az ember nem tanulékony állatfaj, vagy túl jó a felejtése. Hogy némelyek visszanosztalgiázzák Horthy korát, szobrot faragnak, amit mások leöntenek festékkel, és megválasztott politikusok közben gyűjtenek a valódi szoborra... A másik oldalról meg komoly történészek zárványként értelmezik a huszadik század szocialista társadalom-kísérleteit, amelyek nem vezettek sehová, tehát semmi értelmük az emberiség történetében.

Nézem a világhálóra föltöltött fakó felvételeket az ország hivatalos udvari bolondjáról. Ez a mozgófilmes rögzítés megvalósít valamit a valódi halhatatlanságból. Ha emberi lényegét adja az, aki megmaradt a felvételen. Az egyik fekete-fehér filmen Hofi a barátainak ad elő fergeteges emlékezést a debreceni pályakezdésről, a közönség között ott ül Szendrő, Ruttkai, Latinovits, esnek le a székről a röhögéstől, és ettől roppant időszerű minden. A kamaszosan vékony Hofi, Latinovits és Ruttkai egymástól távol (mindketten, azt hiszem, egy házasságban), mintha közük se lenne egymáshoz. Már mind halottak. A felvétel ideje a Kádár nevével fémjelzett aranykor, amikor „apánkat" egy demokratikus választás ugyanezen a poszton megtartaná a nép akaratából. És a rendszer művészei, akik nem tehetnek arról, hogy ebben a korban élnek, nekik most lehet a színpadon megmutatni, hogy mit tudnak.

Ne sértődjön meg a romániai olvasó, de minden ország szocializmusa kitermelte az ízlésének és karakterének megfelelő nagy vezetőt. Az oroszoknak a legkegyetlenebb cárokra emlékeztető Sztálint, a németeknek a pedáns Honeckert, a románoknak a fényűzően primitív Ceausescut, a magyaroknak a kacsintós Kádárt. És a fénykor óta elszaladt három-négy évtized, mint tóttal a vaskarika. Egyik részről fájó, hogy a visszatekintő történeti elemzés egy receptként kezeli az összes szocialista menüt, pedig a túlélők igencsak tudnának mesélni az étel(élet)minőségek különbségeiről.

Nem az öregecskedő nosztalgia fogalmazza itt a visszarévedés zsolozsmáit. Nem. Pusztán azt a történészi, gondolkodói konklúziót bírálnánk felül, miszerint a szocializmus végképp megbukott, az emberiség olyan leckét kapott, amely örökre elrettentette az egyenlőségen alapuló társadalom kísérletétől. Ahogy a szélsőjobb ízléstelenségei újra divatosak, úgy a forradalmi hevület a másik szélen is megtermi az idejétmúlt eszmeiség új képviselőit. Itt igazán fájdalmas azt látni, hogy nem a korrekció, a módosított terv, a finomított elképzelés a jövő, hanem a fiatalok előveszik a kelléktárból a jó öreg, sokszor tragédiát előidéző eszközöket, s úgy masíroznak, mint akik éppen feltalálták a történelem-hamisítást.

Pedig közel a pillanat, amikor újra kell globális szinten gondolni az elosztás és az egyenlőség magas eszményeit azonnali kényszer nyomása alatt.