Eltelt március. Hagyományosan felkorbácsolt nemzeti érzelmekkel és ellenérzéssel. Attól volt hangos a sajtó és a közbeszéd, hogy a székelyek nemcsak szabadságot, hanem autonómiát akarnak, s a gazfickók még a járdáról is leléptek az úttestre. Azzal riogatták a hírtévék a falvak és városok egyre kevesebbet dolgozó népét, azzal forralták fel honfiúi vérüket, hogy a magyarok a román kormányból szövetséget kötöttek a szélsőjobbos polgáriakkal, akiknek talán legnagyobb bűnük, hogy mindig és nyíltan utálták a szocdemeket. Hangosan tiltakozott az ellen is a média, hogy magyar betegnek orvosa is értse a szavát, mintegy előkészítette ezzel a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román többségű szenátusának döntését. Azt a döntését, hogy a magyar tagozat ügyében ismét nem dönt semmit.

Honfiúi szíveket dobogtatott meg a krími krimi is. A Román Hírszerző Szolgálat sietett bejelenteni, hogy figyelték az erdélyi magyarok viszonyulását az eseményekhez. Amit azonban bonyolult lehetne értelmezni, hiszen aki egyetért a krími népszavazással, az a népek önrendelkezésnek jogával ért egyet, azaz jogilag megalapozottnak ismeri el Erdély Romániához csatolását. Aki viszont az ukrán kormány oldalán áll – a Külügyminisztériummal és az államelnökkel együtt – az megkérdőjelezi a wilsoni alapelveket…

Nos, ezek voltak legégetőbb márciusi gondjaink, amelyek meggátoltak abban, hogy olyan pitiáner üggyel foglalkozzunk, mint az ország gazdasága, a fiskalitás és az életszínvonal viszonya.

A magyar veszély és a román gyanúsítgatások – sokakat, az önsanyargatókat és önsajnálókat kellemesen elbódító – árnyékában miért is firtattuk, vitattuk volna meg azt, hogy miért drágulnak az energiahordozók nálunk, ha világpiaci áruk csökken. Miért egyre nagyobb gáz a családi költségvetésnek a gázszámla, és miért hat az áramütés erejével a villanyszámla? Miért más a valóság, mint ahogyan azt kormányzóink – még RMDSZ-es elöljáróink is – lefestik: nem jelent az az egy-két százalék növekedés akkora lyukat! Akkor miért érezzük mégis úgy, hogy ez a lyuk – mint amaz a zoknin – egyre nagyobb lesz? És miért van az, hogy akik ezt a lyukat egyre nagyobbítják, az újabb és újabb adóterheket kirovók, nem látják, hogy félő, végül eltűnik a zokni?

Szinte senki sem firtatta – a márciusi nagy nemzeti mellveregetések közepette –, hogy ha dübörög, nő a gazdaság, miért kell 7 eurócentes adót kiróni minden liter megvásárolt üzemanyagra. Senki nem vetette fel, miért is ne hinnénk a Harvardon tanult pénzügyminiszternek, aki a romániai politikusoktól eltérően egyértelműen és közérthetően mondta ki: szükség van erre az összegre, másként veszélybe kerül a nyugdíjak kifizetése is. Hiszek neki. Ám nem hiszek az intézkedés hasznosságában. Egyszerűen azért nem mert előreláthatóan nem folyik be elegendő summa a kincstárba. Azért sem mert a vásárlóerő csökkenését, a belső fogyasztás további zsugorodását okozza az üzemanyag drágulása.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy van valaki, aki ugyancsak tiltakozik a benzin és gázolaj jövedéki adójának bevezetése ellen. S ő is a lakosság érdekeit hangoztatja. Nem győzött meg emberbaráti szándékairól. Mást gyanítok Traian Basescu akciója mögött. Egyrészt azért mert ő volt az, aki annó bejelentette a bérek 25 százalékos csökkentését. Közel negyven százalék lett belőle. Más azonban semmi. Éppolyan negatív hatással volt a fogyasztásra, ha nem nagyobbal, mint az üzemanyag jövedéki adója. Ez is szükségtelen, az is az volt. A beruházások azóta is stagnálnak, és ezután is stagnálni fognak. Hiába ígéri Victor Ponta kormányfő, hogy a 7 centes adóból autópályákat fognak építeni. 7 centi sem épül meg, megjósolom.

Nálunk felé nem hazudnak reggeltől estig a politikusaink, mint a szomszédban. Nálunk olyan mélyen hallgatnak a nincstelenségről és a kilátástalanságról, mint amilyen mély maga a szegénység. Romániában a szegénység nagyobb nemzetbiztonsági kockázatot jelent mint a magyarok viszonyulása a székelyföldi vagy a krimi autonómiához. Ezt azok is tudják, akik az ellenkezőjét terjesztik. De annál többet beszélnek a magyar veszélyről, mert jobbára ismeretlen idegenektől szívesebben retteg bárki, mint saját maga tehetetlenségétől. És ezt az idegenfóbiára való igényét a lakosságnak könnyen ki lehet egyenlíteni. Százszor könnyebben, mint a költségvetést.