Követem az elmúlt napok komoly történéseit. A kormányváltást. A kormányalakítást. A szenátus elnökének lemondását. A szenátus új elnökének – s az egyik lehetséges államelnök-jelöltnek – a ki- és megnevezését. A Székely szabadság napjának eseményeit. A méltó megemlékezést. A kevesek, de zajosak méltatlankodását, amikor a szónok arról próbál mindenkit meggyőzni, hogy akik részesei akarnak lenni a székely autonómiaküzdelemnek, bizakodva, hittel nézzenek a jövőbe, szívósan, akaraterővel vigyék előre az ügyet, zárják ki körükből az irigységet, a gyűlöletet, a kishitűséget.

Követtem a polgári sétát. A székely konokságnak a bizonyítékát: ha nem lehet felvonulni, akkor le lehet a távot poroszkálni. Lassú séta tovább hat... És megkövetem azokat, akiket az a pár fiatal randalírozó megsértett. Zászlórúddal vagy jelszavakkal. Nézem a polgári séta résztvevőit, tisztes hölgyek, urak, szép fiatalok. (No meg néhány balhéra termett.) Huszár-hagyományokat őrzők jönnek egyenruhában, megidézik akaratuk igazolása érdekében a múltat.

De vajon megidézhető-e a jövő az autonómia kapcsán? – tévelyednek el gondolataim.

Van, aki meggyőződéssel hisz benne, hogy igen. Igaz, hogy ő nem a jelen politikusa. Szerencsére nem is múltkorú, mint közülünk oly sokan. Túl sokan...

Jón Gnarr, Reykjavík polgármestere gyerekkorában nem volt könnyű eset, mert az őszinte kisemberek mindig problémás kamaszok. Ellenük találják fel újra és újra a különböző izmusú erkölcsi nevelést mint kötelező oktatási irányelvet. Amitől aztán garantáltan hiperaktívokká válnak, esetleg tizenéves korukban beállnak egy punk zenekarba. Mivel nevelhetetlenek, az iskola sem tudja kiirtani humorérzéküket, így aztán derűsen látnak hozzá tévésorozatok forgatókönyvének megírásához, ülnek taxik volánja mellé, vagy húzogatnak csavarokat autógyárban.

Ha pedig országuk – esetünkben Izland – gazdaságilag összeomlik, mivel nem érzik ennek bénító súlyát, nevetve és nevettetve igazolnak át a politikába. Amit aztán nem is vesznek komoran, így maradhatnak meg ott négy évig, ahol gyerekkorában erkölcsileg túlképzett, komoly politikusok hónapokra sem tudnak megmaradni, noha foggal és körömmel kapaszkodnak bársonyszékeik huzatába, lábába.

Jón Gnarr a Legjobb Párt jelöltjeként indult, és többek között azzal kampányolt, hogy jegesmedvét hoz az állatkertbe, ingyen törülközőket oszt a fürdőkben, meghirdette a „fenntartható átláthatóságot”, ami bár egyszerűen nem jelent semmit, szinte mindenki értette. Amint azt az ígéretét is elértették, hogy ellentétben a többi jelölttel, a legjobb pártjának tagjai nyíltan lesznek korruptak. Az azonban már mélyebb üzenet volt, hogy ő egyáltalán nem ért a városvezetéshez, de hajlandó mindent megtanulni. (Komor politikusaink ugyanis folyton azt próbálják elhitetni, hogy mindenhez értenek. Arra már mi jövünk rá újra és újra, hogy viszont nem tanulnak semmit.)

Jón Gnarr viziója a jövőről egybecseng a Székely szabadság napján önrendelkezési jogaikat kérők gondolataival: „Azt gondolom, hogy az országok is el fognak tűnni – mondja Jón Gnarr –, még a nagyhatalmak is, mint Oroszország, Kína, az EU és az USA. Paradigmaváltás előtt állunk, a nemzeti kormányoktól a városi, vagy megyei szintre fog kerülni a hatalom túlsúlya.”

S hogy nem most vagy a közeljövőben, annak okát a politikusvakságban látja, mely súlyosabb a farkasvakságnál is. Jón Gnarr úgy véli, hogy a politikai valóság ma olyan, mint a Ghost című film fikciója: a Patrick Swayze alakította szereplő halott volt, de nem tudta, hogy az, úgyhogy mindent ugyanúgy folytatott, ahogy életében tette. „Ugyanilyennek látom a politikusokat is. Nem tudják, hogy halottak, úgyhogy minden folytatnak tovább, ahogy megszokták.”

Sejtését igazolandó, Jón Gnarr azzal érvel, hogy míg '70-es években az emberek negyven százaléka tagja volt valamilyen politikai pártnak, ma mindössze hét százalékuk. S ez igaz Kelet-Európára is, ahol a hetvenes években nagyobb volt a párttagok aránya. Ám ma nem csak azért ódzkodnak sokan a párttagságtól, mert az korábban szinte kötelező volt. Hanem azért, amit Gnarr is említ. Az embereket nem érdekli politika. A fiatalokat különösen nem.

Gnarr ismét az önrendelkezés mellett érvel: „Úgy látom, hogy az emberek sokkal jobban bíznak a helyi vezetőkben, mint a kormányokban. Szerintem egy idő után a minisztereknek nem lesz semmi dolguk, mert mindent megoldanak majd alacsonyabb szinteken. Hamarosan odamegy majd valaki a kormányok tagjaihoz és megmondja nekik: Senkinek nincs szüksége rátok, hazamehettek!”

Jó lenne, ha a kelet-európai politikusak meghallanák, amit egy gazdaságilag összeomlott ország derűjét és hitét el nem vesztő vezetője mond. Azt, amire félreérthetetlenül utal. De a kelet-európai politikusok komoly emberek, komolyságuk fokmérője a komorságuk. Eltekintenek – vesztükre és sajnos, vesztünkre Jón Gnarr talán legfontosabb politikai üzenetétől, attól, hogy az emberi intelligenciát olyan széles körben kell használni, amennyire csak lehet, a humor az intelligencia része.