Nem tehet mást a tragikus következménnyel járó hülyeséget látván az, aki Abszurdisztánban született, mintsem hogy a komikumban keressen oltalmat. A romániai belpolitika süketítő kakofóniájától megfutamodva Caragiale, a jó öreg Jankó bá műveiben, a bürokratikus rendszerek szorításából szabadulva pedig mondjuk Joseph Heller regényeiben keresse a menedéket.

Amire ma a Szociálliberális Szövetségben történik (iszapbirkózás, muszklik fitogtatása), arra a legjobb diagnózis és gyógyír Caragiale száztív évvel ezelőtt papírra vetett – s úgy tűnik, örök érvényű – megállapítása. „Két bandába tömörülve, ráadásul történelmi nevekkel ágálva – liberálisok és konzervatívok –, bandák, melyek kevésbé felelősek, mint holmi fölöttünk átviharzó barbár ivadékok, a törvényt nem tisztelve, embert nem szánva, istent nem félve, ez az oligarhia törvényt hoz és uralkodik, sárba tiporja ma azt a törvényt, amit tegnap hozott, átírja holnap a ma elfogadott törvényt, hogy holnapután azt is sárba tiporja, uralkodik minden következetesség nélkül, s az egyetlen rendszer, amiben hisz, saját önös érdekeik rendszere.”

De kormányoz-e valójában e két „banda” vagy csak Valaki hagyja, hogy ideig-óráig elhiggyék, ők a hatalom birtokosai és gyakorlói? Az utóbbi napok történései azt valószínűsítik, hogy nem urai a helyzetnek, legfennebb bohócai. Bohócot csinál belőlük egy filléres testület.

A liberálisok és szociáldemokraták érdekeinek rendszerébe beleillett, sőt e tákolmány stabilitása egyenesen feltételezte, hogy némi engedményt tegyenek a kisebbségeknek. Például hogy a testi és szellemi fogyatékosok ellátásának szavatolását is alkotmányos joggá emeljék. A nemzeti kisebbségeknek pedig engedélyezzék szimbólumaik használati jogát, a kulturális autonómiát vagy kisrégiók létrehozását a makrorégiókon belül. Azaz a korlátozott önrendelkezés lehetőségét. És volt még egynéhány ötletük arra, hogy e szegény Abszurdisztánnak legyen végre olyan alaptörvénye, amely elindíthatja a modernizációs folyamatot, kibillentve a társadalmat félfeudális állapotából.

A liberálisoknak és szociáldemokratáknak azonban rá kellett ébredniük: nálunk nem lehet ám csak úgy billentgetni. Tudhatták volna persze, hiszen az államelnököt sem sikerült nekik, ugyanazon okokból. Merthogy mi a demokratikus világ ellenekező pólusán élünk, ahol minden a feje tetején áll.

Míg a Föld napfényes oldalán az erős alkotmánybíróság jelentősen hozzájárul a több pólusú, demokratikus hatalmi rendszer kialakulásához, nálunk az egypólusút konzerválja, izmosítja, mint matrózt a hajókötél ismételt kifeszítése. Így talán nem botránykoznak meg a meggyőződéses demokraták, ha megvallom: egyétertek azokkal, akik aggályosnak tartják, hogy az alkotmánybíróság döntéseit meghatározóan befolyásolja, hogy tagjai nem választás útján kapnak megbízást. Amiből az is következik, hogy nem lehet őket felelősségre vonni, különben sem képviselik a teljes lakosságot, és informáltságuk sem teljes, hanem kétes. Egyébként hogyan magyarázzák azt, hogy úgy gondolják: a kulturális autonómia sérti a nemzetállam egységes jellegét, szuveranitását?

A szociáldemokraták most a saját csapdájukba estek. Mentoruk, Ion Iliescu kedvéért írták be az 1990-es alkotmányba, hogy annak módosítása csak úgy lehetséges, ha a változások nyomán nem módosul semmi, vagy módosulhat itt-ott, de akkor minden változatlan marad. (Van egy csikorgó kiskapu, ha új alkotmányt fogad el a törvényhozás. Ám amikor a Nemzeti Liberális Párt az ellen is prüszköl, hogy koalíciós partnere a liberálisok alelnökét belügyminiszterré nevezné ki, hogyan jutnának dűlőre egy új alaptörvény esetében?)

Ami pedig a taláros testületet illeti, ők viszont a csúcsra jutottak. Szinte fölösleges is a többszáz képviselő és szenátor munkája, hiszen az alkotmánybírók amúgy is eldöntik a társadalom alakulásának mikéntjét. Értékek és alternatívák között választanak, s nem kell aggódniuk amiatt, hogy kiderül: értékrendjük olyan, mint a Tallérossy Zebuloné volt. Nem érheti őket – a maguk megerősítette törvények szerint – még ejnebejnyézés sem.

Egyvalamire azonban tökéletesen alkalmas e testület. Hogy felállítsa és működtesse a 22-es csapdáját. Joseph Heller regényében egy öregúr közérthetően fogalmazza meg e csapda lényegét: a hatalom csúcsán lévőknek joguk van minden olyant megtenni, amiben nem tudjuk őket megakadályozni.

Romániában a hatalom csúcsán az Alkotmánybíróság van. Vagy legalábbis a csúcs közelében. Vagy csak a felhő fölötti láthatatlan erő szolgálatában áll maga is.