Ha megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal, hát akkor annyi. Örményország messze van. Nem tagja az EU-nak, nincs ott különösebb gazdasági érdekeltségünk, úgyhogy valahogyan el leszünk nélkülük.

Aztán hagyjuk a szentimentalizmust. Az erdélyi magyar-örmény kapcsolatokat. A Kabdebók, Kolumbánok, Sagyebók, Patrubányok hozzájárulását a magyar kultúrához, az örmény fakitermelők kiváló munkáját a gyergyói medencében (Tarisznyás Márton helytörténeti tanulmányaiban olvasható értékes irodalom minderről). Azzal se foglalkozzunk, hogy épp a hét végén rendezték meg Gyergyószentmiklóson a második Örmény Művészeti Fesztivált. A diplomácia kérem szépen nem hisz a könnyeknek.

Meg aztán kit hat meg az általában is tragikus örmény sors. A sok százezer, talán milliós pogromáldozat, akiknek a haláláért máig senki sem vállalja a felelősséget. Nem érdemes merengeni a magyar és az örmény nemzeti sors hasonlóságain sem. Például azon, hogy nagyon sok örmény él szétszórva a világon, kisebbségben vagy magányosan, s a tehetséges, művészek, tudósok számaránya meglepően nagy közöttük. Az amerikai – elég jelentősnek mondott – örmény lobby, talán nyugtalaníthat egy kicsit, de majd csak megvédjük a magyar embereket az örmény ármánytól valahogy.

Igen, valahogy így is el lehet intézni Ramil Safarov baltás gyilkos kiadatását Azerbajdzsánnak, ahol máris kegyelmet kapott, őrnaggyá léptették elő és szinte nemzeti hősként ünneplik. Ami azonban megbocsáthatatlan, az a gesztus vérlázító igazságtalansága. És most nem a kérdés érzelmi oldalával kívánok foglalkozni. Safarov ugyanis háborús logika szerint cselekedett. Nem azért ölte meg örmény társát, mert összevesztek volna egy lányon. Azért ölt, mert az örmény volt. Vagyis ellenség, akit neki el kellett pusztítania. Ennek a bűncselekménynek a háttere az, hogy Azerbajdzsánban legitim cselekedetnek tekintik az örmények etnikai alapon történő legyilkolását, mert a háború logikája szerint gondolkodnak. A magyar hatóságoknak ezzel tisztában kellett lenniük.

Másfelől egy országnak – hacsak nem nagyhatalom, márpedig Magyarország sajnos nem az – tiszteletben kell tartania azokat a morális normákat, amelyeknek a megszegését saját állampolgárai, nemzetrészei esetében is megkövetel. Egy különösen jelentős határon túli kisebbséggel rendelkező ország nem engedheti meg magának a jogszerűtlen, igazságtalan precedenseket, mert akkor nem emelhet szót, ha saját kisebbségével szemben más nemzetek követnek el hasonló becstelenséget (példákat ugye milyen könnyű lenne sorolni...). Sarafov kiadatása ezért több volt, mint bűn: hiba volt.

És, hogy a szégyen még nagyobb legyen, a magyarországi médiában egyre több hír, feltételezés jelenik meg arról, hogy Sarafov kiadatásának igenis anyagi ellentételezése volt vagy lesz. Nem az azeriek által cáfolt, de bizonyos magyar intézmények által előkészített hárommilliárd euró értékű állampapír megvásárlására gondolok, hanem bizonyos Fidesz-közeli vállalkozások azerbajdzsáni szerződéseire. Állítólag vasútvonalakat kívánnak építeni magyar tulajdonú off shore cégek.

Itt kell megjegyezni, hogy Azerbajdzsán azért még messze áll a nyugati típusú demokráciáktól. Ott a gazdasági hatalom nem az állam, hanem a klánok kezében van, amelyek a nacionalizmus és a háborús uszítás fészkei. Velük tárgyaltak volna a magyar beruházók? Nemcsak. Fideszes és Jobbikos parlamenti küldöttséget fogadtak Azerbajdzsánban a nyár elején a legmagasabb szinteken, s nehezen hihető, hogy csak a kulturális kapcsolatok erősítéséről beszélgettek volna.

Pedig az szebb téma lehetett volna. Megidézhették volna közösen például a meggyilkolt Gurgen Margaryanra gondolva Avetik Iszahakjan örmény költő, író, akadémikus Ha egyszer hazámtól távol című versének ezt a részletét: Ha egyszer hazámtól távol/ Lever engem a halál,/ Temessenek el akárhol,/ Anyaföldünk visszavár./ De inkább otthon pihenjek/ Árnyas almafák alatt,/ Tavasszal friss virágkelyhek/ Fölibem boruljanak.