Úgy járt a Ponta-kormány a decentralizációval, mint az öreg székely a zsiráffal: látott egyszer egyet, de lehet, hogy az sem volt az. Már eleve gyanút kelthetett, hogy a törvényt mintha csak Iancu bá figurái hozták volna meg, amolyan „változtassunk itt-ott valamicskét, de csak ha minden változatlan marad, vagy ne változtassunk egy jottányit sem, de akkor itt-ott, a lényegesebb pontokon változnia kell ennek-annak” szellemben. Ám erre szinte rá sem rántottunk mi, pesszimisták, akiknek eleve az az elvünk, hogy ennél rosszabb már úgy sem lehet… Úgy gondoltuk, fontos, hogy beinduljon az ultraközpontosított rendszer lebontása, s egyszer majd leomlik magától. Egyszer nem csupán a mezőgazdasági igazgatóságok, a munkaügyi felügyelőségek döntéseit befolyásolhatják a kisközösségek, hanem a tanfelügyelőségek, a pénzügyi hivatalok határozatait, munkáját is. Úgy gondoltuk, ez a látszatdecentralizáció is lépés az önrendelkezés irányában.

Sajnos, mások is így gondolták. Így ismét az optimistáknak lett igazuk, akik a mi „Ennél rosszabb már nem lehet!”-szerű pesszimizmusunkra derűlátóan rávágják: Dehogy nem! És lett.

Az önrendelkezés elutasítóinak, az ultraközpontosított állam – amelynek szinte egyetlen célja önmaga működtetése – híveinek váratlan szövetségese(i) akadt(ak). Az Alkotmánybíróság alaptörvénybe ütközőnek találta a decentralizációs törvényt. Hogy miért, az még talány, de talán nem járunk messze az igazságtól, hogy a döntésük motivációjának olvasatával sem jutunk majd túlságosan közel hozzá. (Apropó: érti valaki, hogy miért nem lehet egyszerre közölni az ítéletet és az azt megalapozó motivációt, esetleg úgy, hogy egy két napot, hetet késik a döntés nyilvánosságra hozatala?)

Lehet, hogy az Alkotmánybíróság azzal fog érvelni, amit a Demokrata Liberális Párt is sérelmezett, hogy a helyi autonómia alkotmányos elvét sérti a decentralizációs törvény, mert túl sok hatáskört ad a megyei tanácsoknak ahelyett, hogy a döntéseket a helyi önkormányzatok szintjére utálná. Az is megtörténhet, hogy az ellenzéki politikai alakulat másik kifogását – miszerint a jogszabály megkérdőjelezi az állam egységes jellegét, holott az alkotmány nem szövetségi, hanem egységes államként határozza meg Romániát – a taláros testület nem nevezi majd meg mint megalapozottat. Mert ha igen, az ugyancsak nehezen vállalható lenne.

Az Alkotmánybíróságnak vállalnia kellene annak ódiumát, hogy holmi fantazmagóriák és remineszcenciák hatására visszaparancsolja az országot a XIX. századba. Ahonnan most igyekszik kimászni. Mindegy, mit mond az Alkotmánybíróság, velem nem hiteti el, hogy a valós decentralizáció érdekében utasítja el a féldecentralizációt. Az ábra egyértelmű: az egységes nemzetállam olyan fétis ma, amelyet a Nagy Játékos és köre eredményesen kijátszik a kormány ellen. Jól sejti Liviu Dragnea miniszterelnök helyettes: „Ha a törvény egésze alkotmányellenes, ezt úgy lehet értelmezni, hogy Romániának nincs joga a decentralizációra, ellentétben más európai államokkal.” Az óvás és az alkotmánybírósági döntés értelmi szerzői valóban így gondolják.

A sakkot kapott kormánynak pedig egyre fogy az ideje, ezért gyors lépésre kényszerült. Az Alkotmányt módosítani kell. (A kormány érdeke itt történetesen egybeesik a lakosság érdekeivel.) Lesz-e bátorsága a Ponta-vonalnak, hogy elismerje: az erdélyi magyaroknak igazuk van, az első cikkely, amely gátat szab a modernizációs kísérleteknek, anakronizmus, s ez nagyobb károkat okoz a románoknak, mint a székelyföldi magyaroknak engedélyezett viszonylagos vagy akár tényleges önrendelkezés? A kormánykoalíció struccteve szerkezetét elnézve, aligha lesz ehhez kurázsi…

Az alkotmánymódosító népszavazás és az európai parlamenti választások egyidejű megszervezésével új helyzet, nagy kihívás előtt áll az erdélyi magyarság. A kormány igyekszik majd minden módszerrel elérni, hogy a részvétel ötven százalékon feletti legyen – mert csak így lesz érvényes a referendum. És a bűnüldöző szervek sem lesznek annyira éberek, hogy leleplezzék a kis választási turpisságokat, mint az államelnök felfüggesztésére kiírt népszavazáskor!

A nagyobb román részvétel csökkenti az esélyeinket, hogy három vagy akár két képviselőt juttathassunk be az EP-be. Amúgy sem nagy az erdélyi magyar választói kedv. Egyrészt mert az Unió intézményei sorra utasították el az erdélyi magyar politikai alakulatok kereseteit az egységes európai kisebbségi jogi norma megalkotására. Másrészt a legtöbb erdélyi magyar által szimpatizált Fidesz szabadságharca az EU ellen csökkentette a brüsszeli szuperhatalom bizalmi mutatóját. S ha még az új Alkotmány előírásai is kedvezőtlenek lesznek számunkra, akkor az összekapcsolt választásra-népszavazásra még kevesebben megyünk el.

Noha emiatt csak kárt vallanánk.