A napokban több hozzászólást is olvastam a Magyar Újságírók Romániai Egyesületéről. Sokáig nem volt téma, nem csak a MÚRE, hanem maga a (romániai magyar) újságírás sem. Noha fontos néhanapján beszélni magunkról az olvasónak is, arról, hogy milyen dilemmák közepette írunk, s arról is, hogy csak az a szabad, erkölcsös sajtó, amely önmaga szabadságát, erkölcsét és nem utolsó sorban pozitív hatását megkérdőjelezi.

Barátom (ama ritka emberfajtából, aki ma olvas) mondja: nem csak az a baj a sajtóval, hogy nem tudja fülön csípni a Nagy Manipulátor(oka)t! Sokkal nagyobb vétsége, hogy bevonul egyik vagy másik politikai szekértáborba, ahol a puskaporos levegő csípi a szemét, ezért inkább csukva tartja, s a kritikai szemlélet hiányában, elkezdi megideologizálni új gazdáinak, a szekértáborok parancsnokainak a hazugságait, ballépéseit, hadd értse meg az istenadta olvasó, miért jó az, ami nyilvánvalóan rossz. Csakhogy a sajtónak ezek a partizánjai nem újságírók, hanem lakájok. Róluk is szólt 1968-ban Hobo:  „Barátaid réges-régen/ Benne ülnek már a készben,/Jutott egy jó hely neked./ Használd csak a nyelvedet,/ Így még sokra viheted./ Biztonságban vagy, a szád tehát nagy./ Príma lakáj vagy.”

Na jó, azért 68 óta a média és a társadalom eme parazitái is átestek a fejlődés szakaszán, ők ma közönséges propagandisták, újabban neopropagandisták. Nehezen ismerhetőek fel…

De elvárhatjuk-e az újságíróktól, a publicistáktól, hogy a zavaros időkben erkölcsi útmutatóink legyenek, vagy jobb, ha a társadalmi és politikai ügyeket a választott politikusokra hagyjuk?

Nyolcvan évvel ezelőtt Julien Benda azt rótta fel az értelmiségnek, hogy politizál. Ma azon kell sajnálkoznunk, hogy Julien Benda kora a politikai szenvedélyek: a fajiság, az osztályharc és a nacionalizmus szenvedélyeinek korszaka volt. Ám mára elmúlt. A mulandó javak birtoklásáért ősidők óta dúló, de a XX. század elején teljessé váló zűrzavar élére értelmiségiek álltak, akik az anyagtalan eszmék árulóiként, az érdekharcok előőrseivé szerveződtek. Tálentumaikat oly elméletek megalkotására pazarolták, amelyekkel hitelesnek hazudták a nacionalista, osztályharcos és faji gyűlölet jelszavait, és ezeknek a lózungoknak a nevében gátlástalanul gyilkoló fekete angyalokat szentté avatták.

Benda tehetetlen szomorúsággal állapította meg: az értelmiség hadügyminisztériummá változott. Az értelmiség árulása éppen abban állt, hogy végig a XX. században – a korai, nacionalista korszakában, később a fasizmus, végül a kommunizmus ideje alatt – egyre gyakrabban és egyre nagyobb kéjjel, nem kis haszonnal állították tudásukat, tehetségüket az egyetemes igazság keresése helyett valamilyen ideológia, és ezáltal hatalmi csoportok konkrét hatalmi érdekeinek szolgálatába. Mára bekövetkezett az értelmiség szkizmája, két nagy tömbre szakadt: azoknak a csoportjára, akik semmi kivetnivalót nem látnak a hatalmi törekvések megideologizálásában, és azoknak a társaságára, akik kivonulnak a való világból, az elefántcsonttoronyban dolgozzák ki a modern művészetek, a filozófia politikamentességének steril üdvelméletét.

Azt sem árt, ha megvizsgáljuk, hogy milyen körülmények közepette próbálunk ma információt közölni a világról a világnak.

A klinikai szakpszichológusok korunkat a nárcizmus korának nevezik.

A facebook-korszak kommunikátorai azt lovagolják meg, hogy sokan szeretnék megtudni, mit ettem vacsorára, kivel és hol söröztem, milyen volt a sör, búza vagy barna és mit álmodtam utána. A tömegmédia ma azokat szólítja meg, akik olvasni szeretnének a reggeli esernyőkeresésemről, azokra, akik szívesen megtekintenének egy kisfilmet arról, hogy fuldokolva köhécseltem perceken át, s ennek kapcsán maguk is elmondhassák köhécselős, esernyőkeresős élményeiket. Azonban már egyre kevesebben kíváncsiak az olyan „unalmas” témákra mint a globális felmelegedés, a verespataki környezetszennyezés, a szíriai vegyi fegyverek vagy a székelyföldi autonómia. Olyan „médiafogyasztók” között élünk, akik másra sem vágynak, csak arra, hogy magukról beszéljenek, s hogy megosszák életük minden unalmas pillanatát. Mert az unalom érdekes… Ez a szép, új, nárcisztikus világ – mondja Tari Annamária pszichológus – azon az egyre szélesebb körben elterjedt (tév)eszmén alapszik, hogy mindenki egyformán lenyűgöző, s hogy nincs életünknek olyan részlete – az orvosi látlelettől a szerelmi viszonyunkig, a koprokultúrától a hochkultúráig –, amit nem kellene vadidegenekkel megosztanunk.

A régi típusú újságírás, amit mi művelünk – valamiféle konok megszállottságból vagy csak azért, mert ez az egy, amihez értünk – válságba került. Mégis mi dolgunk akkor ezen a világon? Milyen szerepet vállaljon a régi vágású újságíró?

A legfontosabb feladatuk ma azoknak, akik nem a politikai szekértáborok aktivistái, rossz döntéseket megideologizállással fényesre sikáló puccmesterekké akarnak válni, hogy a manipulációs módszerek ismerőiként, alkalmazóiként lebontsák azokat a szintén manipulációs technikákat, amelyeket a politika elit – az elit ez esetben nem minőségjelző –, a hatalom és az ellenzék világszerte alkalmaz a nyílt, demokratikus társadalmi berendezkedés ellen. Sokszor a demokrácia nevében.

A sok-sok MÚRE-t illető bejegyzés kapcsán eszembe jut László Gyula mondása. Kezdő újságíróként készítettem a kőhalomi születésű régésszel interjút budapesti lakásán. A joviális öregúr ezzel a tanáccsal látott el: „Őrizkedj azoktól, akik tudják az igazságot, s keressed azoknak a társaságát, akik újra és újra megkérdőjelezik azt.”

A MÚRE-ről az Igazgatótanács tagjaként rosszat nem mondhatok. Megpróbálunk valamit cselekedni a közhasznú, európai színvonalú és magyar szellemiségű újságírásért, ahogyan a Külhöni Magyar Újságíró Egyesületek Konvenciójában is ezt tesszük immár nyolc éve.

Megtörténhet, hogy nem sikerül. Hogy elbukunk. De mi legalább megpróbáltuk. Azokkal ellentétben, akik csak a lelátókról kiabálnak be.