A kóbor kutyák által halálra marcangoló négyéves kisgyermek tragédiája országos méretű hisztériát váltott ki a nagyvárosok lakosságában (akik egyébként évtizedeken át etették a gazdátlan négylábúakat). Egymást érik a tüntetések a kóbor kutyák ellen, halált kívánnak a négylábúakra, a sajtó – szokása szerint – túllihegte a történteket, a temetésről tudósító Andreea Esca hírolvasás közben sírva fakadt, Bukarest főpolgármestere, Sorin Oprescu pedig nyomban talált hat millió lejt az ebek sorsáról döntő népszavazásra – miközben arra panaszkodik, hogy nincs pénze állatmenhelyek létesítésére. A honatyák maguk is mozgósítva érezték magukat (jönnek a választások, egy szétmarcangolt kisgyermek számukra hálás választási téma), nyomban megszavazták az esztendők óta halogatott törvényt, a négylábúak elaltatásáról. Arról viszont megfeledkeztek, hogy büntessék a „kóborkutya-jelenség” előidézőit: mindazokat, akik egyszerűen az utcára teszik a „fölösleges szaporulatot”.

Nyomban a széttépett kisgyermek tragédiája után értesülhettünk arról, hogy Bukarest szívében, a Mihai Bravu és a Dorobanti körút kereszteződésénél megerőszakoltak egy újságírónőt. A késsel fenyegetőző agresszor több száz méteren keresztül vonszolta magával a szemmel láthatóan megrémült nőt – ám ez senkinek nem tűnt fel. Vagy ha fel is tűnt, senkinek nem volt kedve összeakaszkodni egy késes gazfickóval. Ám az sem jutott senki eszébe, hogy legalább a rendőrséget értesítse.

Az eset nem váltott ki tömeghisztériát, a történtek alig értek meg egy-két hírt. A Facebookon, ahol napokon át halált követeltek a kóbor kutyákra, senkinek nem jutott eszébe, hogy legalább szigorú büntetést követeljen az erőszakoskodókra. Andreea Esca nem sírt (miért is sírt volna, az újságírónő más sajtótröszt alkalmazottja volt). Traian Băsescu államfő is erőt vett magán, így aztán egyik alkalommal sem sírt – bár a kisgyermek tragédiájánál annyit azonban megjegyzett, hogy az emberéletnél semmi sem drágább.

A nagyvárosok „kutyabajait” a kóbor kutyák elaltatásával megszüntetni kívánó Romániát állatbarát körökben (egyebek között) Vadnyugatnak titulálják. Semmi sem helytelenebb ennél. A Vadnyugaton a nagyvárosokban manapság már sehol sem lehet kóbor ebet találni, a „vadnyugati időkben” pedig a sintérek gondoskodtak arról, hogy az utcán ne legyenek portyázó négylábúak. A „régi vágású” vadnyugati hősök pedig pisztolyt rántva nyomban a szorult helyzetben lévő nő megsegítésére siettek volna, jelenkori társaik is legalább rendőrt hívtak volna.

Románia tehát nem Vadnyugat (bár az lenne). Az ország sajnos sokkal inkább a „ne szólj szám, nem fáj fejem” szólásmondás, a kardnak ellenálló sunyító fűszál logikáját követő Vadkeletnek mondható.