Gál Mária: Bakancs törvény

Hat napos hallgatás után Magyarország kormánya elítélte a Nagyboldogasszony napján történt szégyenletes eseményt, azt, hogy a magyar-izraeli barátságos labdarúgó mérkőzést gyűlöletkeltő rigmusokkal és feliratokkal, az izraeli himnusz meggyalázásával zavarta meg a magyar szurkolók nem kis csoportja.

„A kormányzat határozottan fellép minden faji, vallási, nemzetiségi hovatartozás alapján történő megkülönböztetés ellen" – áll a közleményben. Bocsánatkérés azonban nem hangzott el, mint ahogy ígéret sem arra vonatkozóan, hogy a történteket kivizsgálják, a felelősöket pedig megbüntetik. Minden marad a régiben, Magyarországon a helyzet változatlan. Minden téren – a közéletben, a lelkekben és a fejekben egyaránt.

Magyarország kormánya a „leghatározottabban elítéli" a szurkolók viselkedését, az új Alaptörvényben garantált alkotmányos jogokat „minden esetben a legmesszemenőbbekig védelmezi", ezért határozottan fellép minden faji, vallási, nemzetiségi hovatartozás alapján történő megkülönböztetés ellen.

„Akkor is felemeli szavát, ha a szélsőséges megnyilvánulások közvetlenül nem sértenek törvényt és ezért a hatóságok azonnali fellépésének nincs jogi alapja" – ez Orbán Viktor hivatalának közleményében olvasható. Nos, már az is elég tragikus, hogy Magyarországon nem alkotmány, hanem egy Európa-szerte bírált alaptörvény garantálja az alapvető emberi jogokat, az viszont már több mint elképesztő, hogy a büdöszsidózás, Mussolini éltetése, az „indul a vonat Auschwitzba"-szerű rigmusok nem érik el a kormány törvénysértési ingerküszöbét, s nem gondolja, hogy lenne törvényes alapja a hatósági fellépésnek.

Ismereteim szerint a gyűlöletbeszéd tiltott, mint ahogyan a közösségi uszítás is. Mégis Magyarországon, ahol „a kormány mindannyiszor felemeli a szavát", az utóbbi időben feltűnően szaporodnak az antiszemita és romaellenes megnyilvánulások.

Ami a Puskás Ferenc Stadionban történt, sajnos nem véletlen, nem elszigetelt jelenség, ahogyan Efraim Zurof a Simon Wiesenthal Központ izraeli irodájának igazgatója fogalmazott, „az ország egészét sújtó problémára mutatnak rá".

Zsidótemetőket gyaláztak már meg, főrabbit molesztáltak fényes nappal az utcán, folyik a mindennapos zsidózás a barikád.hu-n és a kuruc.info-n, az éjszaka leple alatt cigány családokat támadtak meg, álmukban meglepett cigány családokra törtek rá, menekülőket lőttek le, és mindez nem elég még a hatósági fellépésre. Augusztus 20-án, Szent István ünnepén is fekete inges bakancsosok masíroztak, s „jó hazafiként" tartották – és tartják mindmáig rettegésben – Cegléd roma közösségét.

Persze, Magyarország népe frusztrált, nyögi a válságot és a Trianon szindrómát. De ez nem mentesíti a felelősség alól. Sőt, inkább figyelmeztet, és figyelmeztetnie kellene a kormányt is, mert Európa már egyszer megtapasztalta, mit képes eredményezni a válság és az igazságtalan békeszerződések okozta társadalmi frusztráció. Sajnos, mi magyarok, akkor is élen jártunk. Az eredménye egy még nagyobb trauma lett, s az azóta magunkon hordozott szégyen bélyeg... Ezúttal talán nem kellene idáig elmenni.

A második világháború idején is voltak (északi) nemzetek, amelyek tudtak nemet mondani, egyemberként ki tudtak állni az üldözöttek, megbélyegzettek mellett. Köszönik, ők ma is jól vannak, nincsenek traumáik, nincsenek frusztrációik, s az új válság sem kergette őket bűnbakkeresésbe.

Emlékszem, milyen érzés volt, amikor a kilencvenes évek közepén, Nagyenyeden, egy volt politikai foglyok ünnepségén szembe találkoztam, életemben először, vasgárdista egyenruhát viselő fiatalokkal. Aztán az évek során minden évfordulón megjelentek, idővel elbeszélgettünk.

Tőlük tudtam meg, hogy az új vasgárdista ifjúságnak velünk, magyarokkal mindaddig „nincs baja", amíg tudjuk, hol a helyünk. „Până când staţi la locurile voastre", fogalmazott a szebeni vezér. Ők is „csak" a zsidókat és a romákat tekintették közellenségnek, amíg velük elfoglalatoskodtak, ránk nem jutott idejük. Akkor.

De néhány éve már a bakancsaikat és egyenruháikat levetett utódaik, az újjáéledt legionárius eszméken nevelkedett Noua Dreaptă ifjai számára bizony mi voltunk és vagyunk a célpont.

Merthogy ez a bakancsok és a zöld/fekete/barna ingek törvénye. Ha az első lépéseiket nem állítja meg a hatalom vagy a népakarat, szükségszerűen megteszik a következőt is. Nemzetiségre, fajra való tekintet nélkül.

És ha nem állunk saját bakancsosaink útjába, akkor azt sem várhatjuk el, hogy mások megállítsák a minket is eltaposni vágyó gárdákat.

1995-ben írtam a második világháború utáni magyarellenes román atrocitásokat, a Maniu-gárda és más úgynevezett voluntárok rémtetteit taglaló tanulmányomban, most az Orbán-kormány szégyenletes tétlensége kapcsán ismétlem meg. „Nem népet vádolunk, hanem bűnös államhatalmat, olyan mindenkori politikai irányzatot, amely céljai érdekében képes akár egy népcsoportot is feláldozni.

Az ilyen hatalomnak mindig kell egy zsidó-, magyar-, bosnyák-, kurdkérdés, és a megbélyegzetteken áll, meddig hajlandók magukban hordozni a sárga csillagok és hóhérbárdok kínzó emlékét."

Kimaradt?