Antonescu bekeményített. Feszültség a koalícióban (most éppen) Verespatak miatt. Szeretném azt hinni, hogy a liberális pártelnök megnyilatkozása elvi szempontok szerinti és kollektív döntés eredménye volt, miután kimerítette a koalíciós egyeztetések eljárását. Valószínűleg azonban nem erről van szó. A szociáldemokraták és a liberálisok között tulajdonképpen a választások óta megkezdődött egy titkos versenyfutás azért, hogy melyikük legyen egyenlőbb az egyenlők között, és mindkettő úgy érzi, van mivel zsarolnia a másikat. Az európai parlamenti választások közeledte – ahol a két alakulat nem indulhat közös listán – csak felerősíti az amúgy is létező rivalizálást.

Az első konfliktus Laura Codruţa Kövesi – Băsescu házi ügyésze – kinevezése kapcsán robbant ki a két párt között. (A hölgy azóta is az Országos Korrupcióellenes Ügyészség vezetője). Akkor azonban a miniszterelnöknek formálisan megvolt a lehetősége arra, hogy elhatározását a PNL jóváhagyása nélkül is megvalósítsa. Azáltal, hogy a verespataki bánya-nyitás engedélyezése a parlament hatáskörébe került, a helyzet megváltozott, a liberálisok könnyen meg tudják vétózni az amúgy is „billegő” parlamenti erőviszonyt a kitermelés engedélyezésének ellenzői javára.

Antonescu felismerte ezt a lehetőséget, valamint azt, hogy nyilvános megszólalásával maga mellé tudja állítani a beruházás ellen tiltakozó civileket és ezzel lépéselőnyre tesz szert Pontával szemben. Ízlés kérdése, hogy ki mennyire találja rokonszenvesnek metaforáját, miszerint neki nem reszket a gatyája amiatt, hogy a jövő évi elnökválasztásokon szüksége lenne a szociáldemokraták szavazataira (ez egyébként csattanós válasz volt a miniszterelnök két hónappal ezelőtt elejtett megjegyzésére, miszerint a PSD szavazatai nélkül Antonescu nem lehet elnök), ha egyszer az ország stratégiai érdekeiről van szó. El kell ismerni, hogy megkapó kommunikációs teljesítmény volt egyetlen mondatban szembeállítania a személyes és a közösségi érdeket, rámutatva arra, hogy bármikor kész feláldozni az előbbieket az utóbbiak oltárán. (Băsescu bizonnyal mind a tíz ujját megnyalná egy ilyen poénért.)

Úgy tűnik tehát, hogy a PNL kiegyenlített, de ha ebből valaki a koalíció közeli felbomlására következtetne, az alighanem téved. Az USL ugyanis sohasem volt egy ideológiai szövetség, amelyikben az azonos értékválasztás tartaná egyben a szövetségeseket. Egy pragmatikus választási egyesülésről van szó, amelyet – képletesen szólva – Traian Băsescu kovácsolt össze, s pillanatnyilag is ő jelenti a pártszövetség legfontosabb kovászát.

Verespatak ügye – bármilyen fontos is lenne egyik vagy másik pártnak – nem alkalmas arra, hogy felbontsa ezt a szövetséget. Ennél ugyanis sokkal fontosabb a kormányzó pártoknak a kétharmados parlamenti többség megőrzése és az ország erőforrásainak ellenőrzése. Következésképp tovább fog folytatódni a húzd meg – ereszd meg típusú koalíciós magatartás.

A mostani eset azonban rávilágít a hazai politika egyik sajátosságára, nevezetesen az érdekelvű politizálás túlsúlyára. A pártokból és a vezető politikusokból kikopott az elvi, ideológiai következetesség. A döntések hátterében kizárólag a remélt választási (vagy egyéb) haszon áll, a kommunikáció pedig fontosabbá vált a tulajdonképpeni cselekvésnél. Márpedig igény van az elvhű politikára és politikusokra. Ezt példázza azoknak a közszereplőknek az átmeneti sikere, akik – ideig-óráig – el tudták magukról hitetni, hogy ők mások mint a többiek, számukra az elvek fontosabbak a személyes érdekeknél. Ilyen volt Traian Băsescu, és ilyennek látom most Crin Antonescut.

Kérdés: van-e a politikai palettán olyan személyiség, aki szakít a folyamatos megalkuvásokkal, a szavazatszerzés minden elvet felülíró imperatívuszával, aki egy jópofa poén kedvéért nem hagyja cserben szövetségeseit, s akinek nem remeg gatyája, ha népszerűségének elvesztése árán is hűnek kell maradnia meggyőződéséhez, a választóknak tett ígéreteihez?