A napokban sok szó esett a fiatalok egy különleges csoportjáról, a drukkerekről, akikre sokkal inkább illik a futballhuligán jelző, mint a szurkoló. Szóba került az internetes fórumokon is Adam J. Chmielewskinek, a Wrocławi Egyetem Filozófia Intézete professzorának látlelelte, miszerint a lengyel kormány a társadalmi modernizációt a labdarúgás segítségével akarta véghezvinni, vagyonokat költött az adófizetők pénzéből a labdarúgás infrastruktúrájának kiépítésére, ahelyett, hogy az elmúlt két évtized társadalmi és gazdasági kirekesztetté vált veszteseit próbálta volna integrálni. Azt remélték, hogy a foci segítségével sikerül levezetni a fiatalok fölösleges energiáit, és a sport egyúttal értelmes célokat adhat nekik. Az eredmény? A stadionok összehozták a radikalizmusra hajló, dühös és előítéletes fiatalokat, akiket aztán szélsőjobboldali szervezetek karoltak fel, ejtettek csapdába. És ez történt Kelet-Európa szerte.

Szeptember idusához közeledve, látva a céltalan, randalírozó magyar és román huligánokat, óhatatlanul eszembe jut, hogy az iskolarendszer korszerűsítése a valódi kulcs.

Újabb, állandó tanügyi reform közepette van Magyarország és Románia is. Ott megszüntették a kvótarendszerű támogatást, mert az lezülleszti az iskolát; itt bevezették, mert az oktatás minőségét csupán az szavatolhatja. Egyvalami közös a két ország oktatáspolitikájában és közfelfogásában: a pedagógust lenézi a hatalom, megveti a diák és a szülő is; az elcsépelt közhelyet ugyancsak valós tényként értékelik: a pedagógus a nemzet napszámosa.

Legalább és legelőbb a tanulóknak és szüleiknek kellene változtatniuk téves nézetükön. A tudás magvát elvető, a rendszeres, kitartó munkára nevelő tanító, tanár nyomán érik a jövő. A közvélemény nyomására kényszerülne a hatalom arra, hogy anyagi és társadalmi megbecsülésben reszesítse az oktatásnak lelket kölcsönző pedagógusokat. Mert csak utóbbiak érhetik el, hogy megszűnjön a másfél századosnál is régebbi káros gyakorlat, az, hogy mi magoltunk, gyerekeink magolnak. Mert – Benedek Elek a koronatanú – a tanításnak az a legszörnyűbb hibája, hogy nincs benne lélek.

Amit 1896-ban a tankönyvszerző Benedek Elek leírt, az ma is érvényes a tantervekre, tankönyvekre. Azok akkoriban is rosszak voltak, ma is azok. Száraz, lelketlen kivonatai az ismereteknek, a tudománynak. Felemás, zavaros mondatok, nyelvérzéket rontó kivonatos nyelv, mű- és idegen szavak végtelen sora. Minden soruk csupa tudomány, gyermekeink mégis tudatlanul kerülnek ki az iskolából. Miért? Mert nincs más mód a magolásnál. Történelem-, természetrajz-, földrajzkönyveink, amelyek természetüknél fogva élvezhetőek lehetnének, épp oly kegyetlenül rontják a kisdiákok nyelvhasználatát, észjárását, mint a matematika- vagy fizikakönyvek. És ezen már csak egyvalaki segíthet: a tanító, a tanár, aki sutba dob minden abszurd előírást, lemond a tankönyvek tudományoskodó bikkfanyelvéről, megkönyörül a növendékein, s lelket önt a sivárnak szánt, eleve élvezhetetlennek gyártott tartalomba.

Ennek eredményeként a gyermek ugyan talán nem tudja esztétikai szempontok, az aranymetszés szabálya szerint elemezni A walesi bárdokat, de lelkesen olvassa Aranyt, tőle tanul magyarul. Ugyan nem tudja felmondani a nyelvtani szabály alóli kivételek kivételének kivételét, de nem is suksüköl. Nem vágja rá azonnal, hogy milyen magas és hány négyzetkilométer a területe a legalacsonyabb indonéziai vulkánnak, de érti, miért van több foknyi különbség a Fogarasi-havasok két oldalán, közvetlenül a gerinc közelében. Nem böki ki, melyik év hányadik hónapjának hányadik napján halt meg II. Ramszesz, de ismeri, milyen tragikus következményekkel jár az idegengyűlölet, a fasizmus. Nem ismeri a fotoszintézis kémiai reakcióinak képletét, de tudja, miért kell megóvni az erdőt. Tudománya nem üres, lelketlen ismeret, hanem olyan tudás, amely megelevenít.

Az lehetne az új tanévben a cél, hogy csökkentsék a tanítás anyagát, s ami megmarad, abba lelket öntsenek! Tiszteletünket érdemli meg az a tanító, az a tanár, aki felismeri, beismeri: azt a tudományt, amelyet a tankönyvekbe valamelyik nagyfejű belezsúfolt,valójában nem is lehet megmagyarázni. Azonban a tantárgy, amelyet tanít, az érdekes és hasznos tudásnak forrása.

Tiszteljük szülőkként azokat a tanítókat, tanárokat, akik jelszava: Nem magolandunk, nem magolandotok, nem magolandanak! A megbecsülésünkkel bátorítani fogjuk őket, gyermekeink meg szeretni fogják őket. S a tanáraikkal együtt a tudományt is megkedvelik.