A vasúti teherszállítás magánosítása nemcsak gazdasági, de egyben politikai, vagy – ha úgy tetszik – stratégiai s ilyen értelemben akár nemzetbiztonsági kérdés is. Nem lehet kizárólag gazdasági megfontolás eredménye az a döntés, hogy az állam lemond a legnagyobb és egyetlen országos szolgáltatóról, és ezzel a vasúti teherszállítást kizárólag piaci alapokra helyezi, ennek minden következményével együtt. Ezért megítélésem szerint nem volt sem túlzás, sem indokolatlan a kormány döntése, hogy az évek óta veszteséges nagyvállalat magánosítási szerződését jóváhagyásra megküldi a Legfelsőbb Védelmi Tanácsnak (LVT).

Ha ilyen egyszerű lenne a kérdés, akkor itt be is fejeződhetne ez a cikk, azzal a megállapítással, hogy az állam intézményei a lehető legnagyobb körültekintéssel munkálkodnak az állampolgár biztonságán, hurrá!

Jelen esetben azonban messze nem erről van szó, s ezt mindenki tudja, csak úgy tesz, mintha kizárólag a jogelméleti kérdések foglalkoztatnák, és nem látna a már-már tragikomikus esemény mögé.

Nyilvánvalónak tetszik ugyanis, hogy a kérdésben a kormány nehéz helyzetbe került. Egyfelől az állami vasúti teherszállító vállalat, a CFR Marfă óriási léket üt évről-évre az ország költségvetésén. Tavaly a cég vesztesége nem kevesebb, mint 405,08 millió lej volt. Ennek következtében a Nemzetközi Valutaalap folyamatosan szorgalmazza a nagyvállalat magánosítását, arról nem is beszélve, hogy a kormány alárendeltségébe tartozó vállalatvezetés átszervezési kísérletei, az alkalmazottak létszám-csökkentése a szakszervezetek nagyon határozott – politikailag is felhasználható – ellenállásába ütközik. Ilyen körülmények között a kormány a magánosítást nem halogathatta.

Másfelől azonban minden privatizációs szerződés – és különösen az ilyen nagy értékű szerződés – esetében felvetődik (s nemcsak Romániában) a korrupció gyanúja. A tetőtől talpig független, s mint tudjuk, mindenféle politikai befolyástól mentes Országos Korrupcióellenes Ügyészség – hírek szerint – már toporzékolva várja, hogy lecsaphasson a korruptakra, kimutassa a magánosítási szerződést aláíró, ideiglenesen a közlekedési tárcát is irányító miniszterelnök felelősségét, annál is inkább, mert a kormány által kiírt licitet épp az a Gruia Stoica által vezetett GFR nyerte meg, amelyikről a hazai sajtó több ízben is azt állította, hogy épp a CFR Marfă „megfejésére” szakosodott.

Márpedig a miniszterelnök esetleges vád alá helyezése nemcsak büntetőjogi, hanem egyszersmind politikai kérdés is, könnyen elvezethet a kormány lemond(at)ásához, ami megnyitja az előrehozott választások kiírásának alkotmányos lehetőségét. Nagyon nagy szerencse lenne ez a második és egyben utolsó elnöki mandátumának végéhez közeledő Traian Băsescu államfő számára, aki ilyen módon indulhatna az előrehozott parlamenti választásokon, s még azt sem tartom kizárnak, hogy egy frissen bejegyzett párt, mondjuk a Népi Mozgalom hajlandó lenne felvenni a listájára (ha másként nem megy, akkor pártelnökként). Ez persze, csak újságírói spekuláció, biztosan semmi alapja nincs, de hogy a CFR Marfă privatizációs szerződésének jóváhagyását a Legfelsőbb Védelmi Tanácstól elsősorban ezért kérte Victor Ponta, arra fel merném tenni egyhavi cikkdíjamat. Így ugyanis az LVT elnöke, Traian Băsescu legalábbis tettestárs lenne, ha kiderülne bármilyen törvénytelenség, amelyet az aláírók elkövettek.

Ponta tehát nem tett mást, mint politikai védelmet keresett a szerződés megkötésének esetére, ugyanakkor átpasszolta az államfőre a privatizációs tranzakció esetleges meghiúsulásának felelősségét. S az vesse rá az első követ, aki hasonló helyzetben nem így járna el! Személy szerint abban sem kételkedem, hogy a kormányfőnek jó információi vannak, s oka van félni a magánosítási szerződés aláírásának a kizárólagos felelősségétől.

A történetben az a szomorú, hogy igaz. Traian Băsescu államfői mandátuma előtt még elképzelhetetlen lett volna, hogy az ország elnöke – immár a látszatra sem ügyelve – alárendelje személyes politikai érdekeinek és harcainak akár a legfontosabb gazdasági és stratégiai döntéseket is. Nem lehetnek illúzióink, az elnökválasztásokig hátralévő szűk másfél év valószínűleg már így fog eltelni. Az elnök csapdákat állít, a miniszterelnök pedig megpróbálja azokat elkerülni. Meglátjuk, hogy ki bírja tovább...