„Temesvár a mi véleményünk szerint vulkánon épült.” Így kezdi nyolcvannégy évvel ezelőtt kelt beszámolóját Kalotai Gábor a Metamorphosis Transilvaniae 1918–1936 című, az Új Transilvania kiadásában megjelent kötetben. Ilyen helyre nem jószántából, csak muszájból épít az ember, folytatja kor- és kórképét. Majd megjegyzi: „Nagyapa tehát a legritkábban épített az unokájának, akinek napja aligha virradt a nagyapától épített falak között. Magyarok, törökök, románok, szerbek, dalmátok, görögök, zsidók, örmények, bolgárok, németek éltek már e várfalak mögött úgy, mint győzők, úgy, mint legyőzöttek, mint várurak, mint megtűrtek, vagy mint menekültek. A bizonytalan holnap, az örökös harc a mindennapi kenyér megszerzéséért és a falak karbantartására fordított állandó gond akadályozta a fejlődést. A kultúrára nem csak pénz és kedv, de idő sem volt.”

A vulkánhasonlat ma is találó, és nemcsak Temesvárra, hanem szinte valahány szórványtelepülésre. Ahol továbbra is ingatag a talaj, érezhetők azok a szeizmikus mozgások, amelyek megrázzák időnként a település társadalmát, ma sem tudja a nagyapa, unokájának épít-e házat vagy az idegen kézre, esetleg a lakásmaffia kezére kerül.

Valami azonban mégis változott: van kedv és van idő a szellemi hagyaték ápolására, gazdagítására, átörökítésére. Miközben pillanatra sem feledkezhetünk meg Vetési László református egyházi író, szórványkutató, szociográfus kemény, ám figyelmeztető verdiktumáról: a nagyváros a Regát mellett az erdélyi magyarság legnagyobb temetője.

Méreteit ennek a temetőnek Szilágyi N. Sándor térképezte fel még a múlt évezred végén: a romániai városi magyarság 15,2 százaléka él olyan településen, ahol a népességnek 1-10 százalékát alkotja, szintén 15,2 százaléka, ahol 11-20 százalékát és 13,1 százaléka, ahol 21-30 százalékban él. Ez összesen a városi népesség 43,5 százaléka.

Szintén Vetési László figyelmeztetett, s szintén már az ezredforduló évében: „Székelyföld városait leszámítva, az egész Erdély területén a nagyvárosi magyarság nagy része etnikailag marginalizálódik. Gyengül, felszámolódik az eredettudat, a faluháttér, az otthoni szabályozás és értékrend. Az új lakótelepi tömeghelyzetben a többségi környezet és az ahhoz való erőteljes igazodás határozza meg közösségi életét, a műrokonságát, a munka- és szabadidős tevékenység döntő részét, oktatási szokásait és a párválasztást, a nyelvi megnyilvánulásokat is.”

A kérdésre, hogy hogyan lehetne a szórvány tagjait bekapcsolni az erdélyi magyarság vérkeringésébe az egyik lehetséges válasz: a kapcsolattartás, a leghátrányosabb kisközösségek építése, gondozása kiemelten és szinte egyedül az egyházak, a közösségeket gondozó lelkészek kezében van. Még akkor is így van ez, ha a peremmagyarság sorsa és jövője az egész Kárpát-medencében nem maradhat egyházi belügy. A vegyes nyelvi közegben a szolgáló egyháznak ki kell dolgoznia a templomon, a szakrális kereten túlnövő keresztény szeretetszolgálat és közösségépítés misszióját, a peremmagyarság fele is kinyitó gyülekezet missziós modelljét.

Ezt szolgálják már ma is a megszámlálhatatlan erdélyi gyülekezeti otthonok, gyógyszertárak, szabadidő-központok, gyermekeket és ifjakat foglalkoztató intézmények, klubszerű tevékenységek, az oktató, iskolateremtő egyház. Az egyház csak így lehet etnikai csoportéletet, lelki közösséget teremtő integráló erő a helyi társadalomban. Fel kell vállalnia a veszélyeztetett etnikumú család- és kisközösség válságainak kezelését, a nyelvi izolációk feloldását, erőteljesen be kell lépnie a nagyvárosi lakónegyedek otthonainak nyelvi magányába. Össze kell kapcsolnia a magyar családokat, élő kisközösségekké kell kovácsolnia a szórványban már-már mindentől elzárt, önmagát minden közösségi cselekvésből kivonó, kirekesztő embert, hogy ezzel hitet és önbizalmat teremtsen az etnikumhoz tartozás reális értelmében és távlataiban.

Ennek a széles, de szétporló rétegnek meghitt magyar csoportélményt kell nyújtania az egyháznak, amelynek el kell jutnia a szakrális egyháztól az anyanyelven szolgáló, a szolgáltató, a közösség- és az otthonteremtő egyházig, miközben pillanatig sem szabad letévednie a Jézus kijelölte szakrális útról.

A hit már csak ezért sem lehet magánügy, amint azt a progresszív ideológusok mantrázzák.