Mint minden a mai világban, a korona-világjárvány is politikai kérdéssé alakult. Igaz ugyan, hogy a válság első hulláma Európában Olaszországot, azaz egy szocialisták által kormányzott államot érintett a legsúlyosabban. Ennek ellenére az ellenzék szinte kivétel nélkül mindenütt a konzervatív kormányzatokat tette felelőssé a fertőzés terjedéséért és a halálos áldozatokért. A magyar Szabó Tímea például tavasz óta szajkózza, hogy az egész világon Magyarországon esnek legtöbben áldozatul a járványnak. Annak ellenére, hogy az egy millió főre eső elhalálozások vonatkozásában Magyarország európai vonatkozásban ma is tagadhatatlanul valahol a „középmezőnyben” van, s Romániát sem azért kormányozzák rosszabbul, mint Magyarországot, mert az egy millió főre eső áldozatok száma 2,3-szorosa a magyarországinak.

Ettől függetlenül hosszú időn át mintha a tények is a balliberális vádaskodókat igazolták volna. A járvány az első hullám kezdetén legagresszívabban a szintén konzervatív Bolsonaro vezette Braziliában, a Trump vezette Egyesült Államokban, illetve a Boris Johnson vezette Nagy-Britanniában dúlt, ott szedte a legtöbb áldozatot. 

A nyugat-európai sajtó alig leplezett kárörömmel regisztrálta a tényeket, melyek a konzervatívok kormányzásra való alkalmatlanságát látszottak bizonyítani. 

A – mindinkább keresztény-liberálissá váló – unió pártok és a szocialisták koalíciója által kormányzott Németország hosszú időn át „biztos kézzel tartotta ellenőrzése alatt a járványt”. Az egy millió főre eső halálos áldozatok száma az alacsonyabbak közé tartozott Európában. S úgy tűnt, ez valóban a kormányzat érdeme. 

A második hullám kezdete óta azonban a helyzet kezdett megváltozni. A négy nagy európai állam – Nagy-Britannia, Spanyolország, Franciaország és Olaszország – legalábbis Európában nemcsak hogy továbbra is csúcstartó maradt, de a napi fertőzések számában lassan egyenként is megelőzték az Egyesült Államokat. (Legfeljebb csak a sorrend változott, Olaszország a negyedik helyre „esett vissza”.) Az igazi meglepetés mégsem ez volt, hanem az, hogy Németországban is mind jobban megugrik a napi fertőzések száma. Most szombaton már a napi 12 000 eset körül jártak, s az egy millió főre eső halottak számában is kezdenek „felzárkózni” a középmezőnyhöz.

Nem meglepő tehát, hogy az Európai Unió fokozatosan a világ legfertőzöttebb régiójává vált. A maga 247 000 halottjával pénteken már meg is előzte a „mindössze” 228 000 halottnál tartó Amerikai Egyesült Államokat. S a napi fertőzések számával egymagában is maga mögött hagyta Indiát, Braziliát és az Egyesült Államokat együttvéve.  

Németország a második hullám kezdete táján egy, a fertőzési láncok felderítésére létrehozott komputerprogrammal próbálta ellenőrzése alá vonni a járványt. Az egészségügyi intézmények szakosított csoportjai és a hadsereg erre kiképzett alakulatai követték nyomon a fertőzések terjedését. Sajnos, csupán a legközelebbi kapcsolatokra sikerült fényt deríteni. Nemcsak azért, mert még így sincs elég alkalmazott, hanem azért is, mert gyakorta a legalapvetőbb információk is hiányzanak. Három fertőzöttből kettőről azt sem lehetett kideríteni, hogy milyen intézményi keretek közt (iskolában, öregotthonban, börtönben) szedte fel a vírust. Sőt, minden harmadiknál arra sem volt információ, hogy milyen országból hurcolta be. Augusztus közepéig még minden negyedikről ismert volt, manapság már legfeljebb minden tizenkettedikről. Az egészségügyi hivatal főnöke, Frank Renken úgy véli, hogy a helyzetet egyetlen szókapcsolattal lehet jellemezni: „az ellenőrzés elvesztése”. „Miután mindent végigcsináltunk, amit lehetett, hátradőlünk a széken és tehetetlenül várjuk, hogy mikor jelentik a következő eseteket.”

Európában is óriási a szórás. A szlovákoknál egy millió főre 21, a spanyoloknál 735 haláleset esik. A legkevésbé fertőzött zónák a skandináv államok (Svédország kivételével), illetve a balti-térség. Mindenki mással kísérletezik, de egyik megelőzési ötletről sem lehet azt állítani, hogy mindenütt, illetve mindenkor hatékony. 

Így aztán a Die Welt cikkírójának, Malte Lehmingnek kell igazat adnunk, aki úgy véli, hogy a politikának vajmi kevés köze lehet a járvány terjedéséhez. Ami annál is groteszkebb, hogy Amerikában a járvány alakulása a választási kampány egyik központi témájává vált. Eddig Bidennek állt a zászló, de Európa járványhelyzete mintha fokozatosan aláásná Biden pozícióit is. „Trump rosszul reagált, de ki reagált jól?” teszi fel a kérdést a cikkíró. „Vagy valaki bizonyos lehet benne, hogy egy Biden nevű elnök kormányzása alatt a vírust sikerülhetett volna hatásosabban megfékezni?”

Persze azt sem lehet állítani, hogy a felkészülésnek nincs jelentősége. Ámbár Németország talán a legfelkészültebbek közé tartozott, s lám, a német egészségügyi kormányzat lelkiismeretességét is alááshatja a vírusgörbe alakulása. 

Amíg nem lesz védőoltás, legfeljebb az úgynevezett nyájfertőzöttség nyújthat viszonylag biztos védelmet, amikoris a társadalom nagy része immunissá vált, és az állampolgárok túlnyomó többsége immár nem fertőzhet. De azért, hogy idáig juthassunk, óriási áldozatot kell hoznunk. Ahogyan az a svédekkel is történt. Az egy millió főre eső 579,7 áldozattal maguk is az európai élvonalban vannak…

Ideje volna tehát – miközben megteszünk mindent, amit lehet és értelmesnek mutatkozik – a járvánnyal kapcsolatos érveket és vádakat kiiktatni a politikából. Azaz: végképp lemondani az alig leplezett vagy leplezetlen kárörömökről. Soha nem lehet tudni, mikor fognak majd mások (szintén félig-meddig titokban) a mi kárunkon örvendezni…?