Rostás-Péter István: Kolozsvár (sokkal) többet érdemel
Lehet, hogy a zárójel felbontásával kellene a képlet megoldásához fogni, de előbb árnyalnám a „savanyúaszőlő-effektust”, amelyet régiós viszonylatban értelmezve, már nem is tűnik annyira a kötelező fanyalgások kategóriájába illő elégedetlenkedésnek. Nagyváradhoz, vagy Szebenhez képest Kolozsvár távolról sem futotta ki a lehetőségeit, de Sepsiszentgyörgy dinamikája is irigylésre méltó. Nem is annyira a ritmusra, mint inkább az átgondolt településfejlesztésre vonatkozik a hiányérzet.
Magára a városra szűkítve, lássuk be, hogy toleránsabb urbánus környezet illene Kolozsvárhoz; olyan közeg, amely megtűri az egyre inkább szűkített zöldövezetet. Frappáns ellentét feszül az ötödjére újraválasztott polgármester tegnapi faültetési akciója és a belvárosban üresen tátongó – egyébként fáknak szánt, kockakövekkel szegélyezett – keretek között. Meg a Szamos-parti merényletekkel, melyek közül csak az igazán nagyívűeket sikerült leállítani civil nyomásra.
Megértőbb lehetne ez a város az etnikai sokszínűség iránt (főtéri katolikus misét zavaró koncert, mindössze angol és román feliratú korszerű szemeteskukák, a karácsonyi vásár kapujáról „elfelejtett” magyar felirat, nyíltan magyarfaló munkatárs megtartása a városházán, helységnévtáblás jogi hercehurca), mert ez a jelleg értékesebb annál, hogy csupán protokollárisan, imázsépítő szándékkal helyet szorítsanak neki a hivatalos Kolozsvár-diskurzusban. Sokrétű és izgalmas kultúrtörténeti helyszín, amelyet eddig nem sikerült minden esetben szakmai igénnyel konzerválni és turisztikai szempontból promoválni. Elegendő, ha csak a frissen kockakövezett (vagy slendriánul járólapozott) járdákat és tereket összevetjük a régi, patinás burkolatú, szintén kockaköves utcákkal.
Szociális vonatkozásaiban bármelyik több mint 300 ezer fős város méretarányos gondokkal szembesül; ez alól Kolozsvár sem kivétel: csak az utóbbi két esztendőben sikerült kivinni, hogy az ingatlanpiacról vásároljon a városháza szociális lakásokat, miután több ízben kiderült, hogy építtetni nem tud, vagy legalábbis nem olyan ritmusban, ahogyan a rászorulók hada gyarapszik. A nemzetközi „renoméra” szert tett Patarétről, a hatósági erőszakot sem mellőző kitelepítésekről mint a problémakezelés fiaskóiról eleget cikkezett a helyi és országos sajtó ahhoz, hogy kikerülhetetlen tétele legyen a listának.
De Kolozsvár gondjai nemcsak a peremeken türemkednek ki, mint például a Nagyvárad felé kivezető út, vagy az évekig orvosolatlan kisbácsi közlekedési mizéria, vagy a daganatként feltűnő, zsúfolt, és szintén nehezen elérhető lakótelepek mint a randomszerűnek tűnő terpeszkedés termékei. A városképet elrondító mamutméretű irodaházak, lakótornyok bizonyára a gazdasági potenciál hirdetői, csak hát mellőzik az összbenyomás esztétikai feltételeit: itt az impozáns gyakran nem illeszkedésében is lenyűgöző, hanem inkább harsány beékelődés. Harminc évbe tellett, míg a városatyák rájöttek, hogy egy újonnan kialakítandó lakóövezetet meg lehet előre tervezni, sőt akár kötelességük is betartatni az előírásokat.
Mindezek mellett és dacára fesztiválváros (hol a filharmónia évtizedek óta albérletben lakik), sportváros (ahol a kerékpárutak olykor hirtelen elfogynak), újabban innovációs góc (ahol a szelektív hulladékgazdálkodásra nem akadt épkézláb ötlet). Ájtífellegvár. Szellemi centrum, tudásnak és művészetnek oázisa.
Az előbbiekhez a Boc-adminisztrációnak jócskán van köze. Kezdetben már a váltás ténye is elegendő volt, hogy az első négy évet a Funar-érához képest kedvezőbb (és kritikátlanabb) fényben láttassa. Ám a rákövetkező négyévek (igaz, hogy közben volt egy kormányfői kitérő is) nem hozták meg azt a sorozatos szintlépést, amire a város és környéke predesztinálta volna Kolozsvárt. Pedig benne volt a lendület és a lehetőség.
Ekkora agglomerációból képtelenség azt gondolni, hogy nem kerül ki íme négy négyéves terv alatt egy a jelenlegi városkoncepcióval érdemben versengő Kolozsvár-forgatókönyv. Mellőzné a hajózható Szamos, a metrózható város és a függővasutas közszállítás című fejezeteket, és nem képzelőerőben, hanem fenntarthatóságban, arányérzékben és pragmatizmusban körözné le a meglévő (?!) víziót. Idén nem jött össze. Emil Boc maga is bevallja időnként, hogy telítődött a polgármesteri munkakörrel; erről nem sajtótájékoztatóban, vagy közleményben értesülünk. 2024-ben akár brüsszeli bérletet is válthat egy mandátumra. Mikor a már kibővített kolozsvári légikikötőből felszáll a gép, nyugodtan ülhet az ablakhoz, hogy búcsúpillantást vessen a városra, melyért törődött és megküzdött. És amelynek szakmai-közéleti pályáját köszönheti.