banner_xRg6ZFl6_Koldok_970x250.gif
banner_PIz6eiCM_Koldok_300x250.gif

Farkas István: Hátraarc

Hat halott, 746 sebesült és 1 030 alapvető szabadságjogában korlátozott személy. Ezek a számok eltörpülnek a koronavírus-járvány még mindig növekvő számai mellett, a pandémia körüli (média)felhajtás pedig elveszi a levegőt az emlékezés körül. Inkább magyarázom ezzel, mintsem az érdektelenséggel, hogy a magyar sajtó május 20-án nem szentelt kitüntetett figyelmet az első szabad választások évfordulójának most pedig a bányászok 30 évvel ezelőtti, 1990. június 13-i „rendcsinálásának”. Pedig mind a Vakság vasárnapján történtek, mind pedig a harmadik bányászjárás olyan események, amelyek alapvetően meghatározták Románia történelmének alakulását, ahogy a 2007. május 20-i népszavazáson is vehetett volna más irányt az ország sorsa – de minden összefügg, azóta is tart az a bizonyos vakság, hadd ne nevezzük másnak, a bányászok szelleme kísért, az azóta a folklór részévé vált, „Halál az értelmiségre!”, „Mi dolgozunk, nem gondolkodunk!”jelszavak pedig visszhangzanak, és nem csak az Egyetem téren.

A Z-generációt leszámítva a bányászjárásról, a minériádáról, talán mindenki hallott, a tudás azonban ebben kimerül, ami nem csoda, hisz sem a történelem-tankönyvek, sem az oral history nem nyújt többet annál, hogy Miron Cozma vezetésével több ezer vájár érkezett Bukarestbe, a kormánypalota erkélyéről maga Ion Iliescu üdvözölte őket, megköszönve a munkásszolidaritást, felkérte őket, hogy tisztítsák meg a fővárost a „bedrogozott hordától”. És megtisztították, utána pedig virágot ültettek a téren, mert ki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Azt, hogy az Egyetem téri tüntetők mivel voltak elégedetlenek, mennyire volt megalapozott az aggodalmuk, miért jelentettek „veszélyt” a Ion Iliescu és Silviu Brucan által épített demokráciára, nem elhallgatják csak egyszerűen nem tartják fontosnak. Be kell érni ennyivel.

Néhány megveszekedett értelmiségi kísérletet tesz ugyan arra, hogy a hivatalos narratívától eltérően a szenvedő fél, a megvert, meghurcolt, elhallgattatott „szemüvegesek-szakállasok” nézőpontjából mondja el a történetet. Megpróbál rávilágítani arra, hogy mekkora kárt okozott a friss demokrácia szövetén az, hogy 1990 után tulajdonképpen hatalomátmentés történt, a kommunista nómenklatúrából kerültek ki az állam három vezető tisztségét betöltők: Ion Iliescu államfő, Alexandru Bîrlădeanu képviselőházi és Dan Marțian szenátusi elnök vagy a Rózsa-műveletet levezénylő Virgil Măgureanu (született: Asztalos Imre) titkosszolgálati vezető. Hogy május 20-a után tulajdonképpen hat évnek kellett még eltelnie ahhoz, hogy a megfélemlített ellenzék meg tudja teremteni a politikai pluralizmust. Hogy a Nemzeti Megmentési Front (FSN) túlélői, a Călin Popescu Tăriceanu kormányát leszámítva, éveken át hatalmi pozíciókban voltak, a honi politikum „fészénéizálásával” komoly károkat okozva az országnak, sikeresen kendőzve el a múltat. Az ő memoárjaik azonban nem terjednek a fake news-gyorsasággal, nem hoznak lájkáradatot, így nem jut el a burokban élőkhöz. Ez a burokban tartás egyébként a bányászjárás dossziéjára is igaz – bár az esemény tisztázatlansága máig szégyenfolt Románia egyébként is megkoptatott becsületén, nem a múlt feltárása, hanem annak eltussolása a cél. Persze, nem ez az egyetlen homály a modernkori Románia múltjában (ott „virít” a marosvásárhelyi fekete március is), az igazság kiderítésére való igény kimerül egy-két, az események évfordulóján tett hangzatos politikusi nyilatkozatban. A társadalom nagy részét hidegen hagyja a múlt e fontos szelete, pedig annak ismeretében a jövőjét is másképp szavazhatná.

banner_4BtporpC_300x250-HU.jpg

Kimaradt?