Bíró Béla: Folkhemmet

Hogy a neoliberalizmusnak és mai alakváltozatainak édeskevés közük volt és van a voltaképpeni liberalizmushoz, mi sem bizonyíthatná világosabban, minthogy azoknak a döntéseknek (az úgynevezett dereguláció lépéseinek), melyek a 2008-as válsághoz vezettek, nemcsak az árát kellett az államoknak megfizetniük, de magát a deregulációs döntéseket is az államot kezükben tartó politikusok hozták meg. Magyarán: ezeket a döntéseket korántsem a piac, egészen pontosan a piaci folyamatokat szabályozó liberális „láthatatlan kéz” kényszerítette ki, hanem a nagytőke imperatívuszai. Sőt, mivel a pénzpolitika a válság veszteségeit is szocializálta, azaz az állampolgárokkal fizettette ki, nyertessekké másodszorra is maguk a bankok váltak. Azaz az állam a szegényebbektől vont el hatalmas pénzeket – az egyébként is mértéktelenül gazdagok javára.

Mindez élesen szemben állt a klasszikus liberalizmus alapelveivel, de tökéletesen egybevágott a bukott – úgynevezett létező – szocializmus gyakorlatával, melyben az egyenlőségi eszme jegyében az állam a nomenklatúra javára sajátította ki a dolgozó emberek munkájának gyümölcsét.

Amint arra a Die Weltben Thomas Mayer egyetemi professzor, és a Flossbach von Storck Research Institut alapító igazgatója elmondja, a folyamat hátterében egy Per Albin Hanson nevű svéd politikus 1928-ban elmondott beszédének újabban politikai slágerré avanzsált eszméi állanak. Hanson a jó államot egy úgynevezett Folkhemmethez, azaz egyfajta szociális otthonhoz vagy menhelyhez hasonlította, melyben az alap a közösségi szellem és az egyetértés. Egy jó menhelyen nincsenek kedvezményezettek vagy hátrányos helyzetűek, kényeztetett vagy mostoha gyerekek. Ott nem nézi le az egyik ember a másikat, és senki nem próbál mások kárára előnyöket fabrikálni magának. Az erős nem nyomja el, és nem zsákmányolja ki a gyengét. Egy efféle Folkhemmetben egyenlőség, kölcsönös gondoskodás és segítőkészség uralkodik. Azok a társadalmi korlátok, melyek az embereket kedvezményezettekké és hátrányos helyzetűekké, hatalmaskodókká és függő helyzetben lévőkké teszik, eltűnnek.

És létrejön az igazságos társadalom.

Nekünk, akik itt, Kelet-Közép Európában mindezt megéltük, a fentiek hallatán méltán rándul össze a gyomrunk. Számunkra világos, hogy ez a svéd modell a létező szocializmus közvetlen folytatása, a nyugati új-utópia.

Tudjuk, a szovjet álom végül is a világtörténelem egyik legvéresebb orwelli disztópiájába torkollott, és 70 esztendő után meg is bukott. Az új évezred eleje óta a svéd szocializmus eszméje (legalábbis szülőhazájában) szintén leáldozóban van. Bár görcsösen ragaszkodna utópisztikus eszméihez, egyre szélesebb körű válságoknak néz elébe…

A koronaválság csak egyike azoknak, melyek ennek a svéd modellnek a látványos kudarcát tették közszemlére. Ennek ellenére Nyugat-Európa-szerte az eliteket különös módon és továbbra is a Folkhemmet eszmeisége tartja bűvkörében. Az európai gazdaság újraindítása érdekében felveendő 750 milliárdos kölcsön voltaképpen ennek az újabb keletű utópiának a megvalósítását teszi úgymond lehetővé. A LIBE Bizottságban forgalmazott utópikus eszmék megvalósítására tett nagy kísérletnek hivatott megágyazni. Gyerekeink és unokáink rovására. Hiszen a hatalmas kölcsönöket nekik kell majd törleszteniük. Azoknak az unokáknak a nevében is, akiket az egyenlőség, testvériség, szabadság eszméinek bűvöletében nőtársaink nem hajlandók még megszülni sem.

Románia nșmetorszțgi nagykövete, a Szabad Európa Rádió egykori szerkesztője, Emil Hurezeanu szinte már dadogásig fajuló elfogultsággal üdvözli ezt a –  hazánkat kivételesen is kedvezményezetté tévő – önzetlen segítséget. (Érthető, hatalmas összegről, 33 milliárd euróról van szó. Melyet a Republica.ro-n közzétett interjú kommentelőinek véleménye szerint a román hatalmi maffia képviselői fognak továbbra is szétlopkodni.) Nagykövetünket a legkevésbé sem gondolkodtatja el, hogy az adósságot, melynek egy jelentős részét mi – úgynevezett vissza nem térítendő – segítségként kapunk, végül is nekünk, európai állampolgároknak kell – valamiként – visszafizetnünk. (A mi soványka nemzeti jövedelmünkből is.) Mert bár az Unió ingyen is osztogatgatja, a hitelezők nem ingyen adják.

Ahelyett, hogy tisztességes, minden valóban hasznos munkát egyenlő mértékben megbecsülő, s ezzel a tényleges és tartós felemelkedés útját az eladósodott államok előtt is megnyitó intézkedésekkel alapoznánk meg a jövőt, és a – jelenlegi helyzetben bizonyos mértékig elkerülhetetlen – kölcsönök tényleges hasznosításának lehetőségét.

Ursula von der Leyen és munkatársai úgy vélik, hogy a Folkhemmet alapelveinek megfelelően a gazdagoktól (a gazdag polgároktól és európai államoktól vesznek el) és a szegényeknek (polgároknak és európai államoknak) osztogatnak. Valójában, amint arra a legszegényebb V4-ek hivatkoznak, tőlük is a viszonylag gazdag (de Németország által adósságokba hajszolt) déli államok számára vesznek el – nem jelentéktelen – összegeket. (Románia kivétel, hiszen az ő központosított Európához való hírhedten hűséges ragaszkodását valamivel mégiscsak jutalmazni kell.) Tehát a szociális otthon már startból sem az egyenlőségnek, a méltányosságnak és a tisztességnek az az utópisztikus közössége, melynek Brüsszelben be szokás állítani.

Hogy miért rajonganak ezért a velejében antiliberális programért az önmagukat testületileg liberálisnak tekintő politikusok? Egyszerű. A szovjet szocializmus 70 esztendeig kihúzta, a svéd még tovább. Ennyi idő a jövőben is bőségesen elegendő lesz nemcsak arra, hogy ők ragyogó karriert futhassanak be, de még fiaik és unokáik számára is marad esély.

Végül amúgy is minden összedől, ha nem egyéb, hát a klímaválság miatt.

Igazuk van: ki kell használni az időt!

Kimaradt?