Még a választási évhez mérten is példátlan mocskolódás indult a magyar közösség ellen az elmúlt időszakban. Persze az, hogy Klaus Iohannis államfő maga állt ki a nackó kórus elé és belehörögte a mikrofonba, hogy  ionopot kivanok, olaj volt a tűzre, de látni kell azt is, hogy az ország első emberének trágyázása megfelelő táptalajba jutott, ahol már csirázásnak indult a magyargyűlölet magva. Most már csak érintőlegesen van szó róla, helyét átvette az ünnepgyártó Titus Corlățean és a magyarbarát párt magyarfóbiás képviselője, Lucian Viziteu, akik a vokscsatára készülve tudják, hogy ellenségkép nélkül nem lehet sereget toborozni – a romániai magyar közösségben pedig végre megtestesülni látszik a főellenség. Híveiket az természetesen nem zavarja, hogy kijelentéseik olyan viszonyban vannak a valósággal, mint a Repülő Spagettiszörnyizmus hittételei a kvantumfizika törvényeivel.

A természetfeletti teremtő sugallatára a nagy nemzeti célok elérése érdekében tett erőfeszítések legitimálása érdekében kell most rúgni a magyarokat, úgy mint az élcsapat, amely tudja, hogy mi kell a népnek. Most, miután Liviu Dragnea egy évvel ezelőtti bebörtönzésével az offshore-lovagok egy csapásra megszaggatták ruháikat, pedig a szívüket kellett volna, a korrupciómentesítés jelszavával nem lehet tömegeket megvezetni. A haza mindenekfölötti és -előttisége azonban minden körülmények között megdobogtatja a szívet. Mert ilyen balga az istenadta nép. Eszébe sem jut, hogy sokkal jobb lenne biztonságban vállalkozni, dolgozni, gyógyulni, tanulni. Öregkorban félelem és kiszolgáltatottság nélkül élni. Örökzöld kérdések, melyeket sikeresen tesznek zárójelbe a pártok vagy pedig populista ígéretekel válaszolnak meg.

És közben nincs félelem, mert a Patyomkin-állam jól teljesít – mindenki elhiszi, hogy érezni lehet a szeretetet a levegőben, nincs közfelháborodás, ha pedig valaki pisszenni merészel, elmondjuk róla, hogy rossz hazafi. Mert a saját és a családja érdekeit a haza jövője elé helyezi. A démosz ilyen uralma áldás a politikumra és csapás önmagára. De ezt kevesek érzik, főleg így, a választási csata előszelétől megsuhintva. És ne jöjjünk azzal, hogy denemisigaz – ha nem lenne az, más lenne a politikum magatartása és a választóé is. Még kér a nép és most adnak addig.

A rendszer ugyanis kiválóan működik, nem szökik a nyomás, megfelelő a fogyasztás, mindenki tudja, hogy hol a helye, mi a feladata. Most éppen az, hogy belőlünk kovácsoljon politikai tőkét. A miénk meg az, hogy inkább kevesebb, mint több sikerrel visszaverjük a támadásokat. Persze lehetne másra is fordítani ezt az energiát, és azt is, amelyikkel azon rugóznak egyesek, hogy azok, akik Bukarestben vannak, miért nem növesztenek még két kezet, hogy négy ököllel csapkodják az asztalt és miért nem büdösrománoznak teli torokból. Pedig a megoldásnak nem ez a kulcsa, csak hát a románok magyarellenességéből is ki kell hozni a maximumot, ami nyilván mindenkinek mást jelent. Mert az MPP és EMNP összeborulásából csirázó cserkészszövetség olyan dolgokat nehezményez, hogy az Asztalos Csaba vezette diszkriminációellenes tanács miért csak 5000 lejre bírságolta Klaus Iohannist a magyarokat megbélyegző kijelentése miatt (itt), mintha varázsütésre megváltozna a tényállás, ha ennek az összegnek, mondjuk az ötszörösének a befizetésére kötelezték volna szegény államfőbácsinkat. Vagy azon az emlékezetes április 29-én elhangzottakkal kapcsolatban is csak bocsánatkérést követel és nem azt, hogy a magyar politikumot ne vádolja titkos háttéralkuk megkötésével. Ezek is mi vagyunk.

Hogy időben mennyit kell még kibírnunk, meddig tart a nackók torz világa? Sokáig azt hittük, hogy az Európai Unióba való belépésig, most egyesek abban reménykednek, hogy a Minority Safe Pack-ben megfogalmazott javaslatok gyakorlatba ültetéséig, de van aki Nagy-Magyarország határainak a visszaállítását lövi be apokalipszisként. A közös mindannyiunkban az örök optimizmus, ez visz előre és a remény, hogy egyszer majd, velünk vagy nélkülünk, anélkül csapolják le a mocsarat, hogy megkérdeznék a benne fröcsögő szörnyeket.