Németország az Európai Unió meghatározó állama, melynek kancellárja azt is megengedheti magának, hogy szövetségeseivel való konzultáció nélkül hozzon az egész unió sorsát alapvetően meghatározó döntéseket. Ma már nyilvánvaló, hogy a 2015-ös Willkommenskultur nevében hozott döntés, miszerint minden szír menekült előtt – mindenféle törvényes előírás mellőzésével – nyitva állhatnak a határok, éppen egy ilyen döntés volt.

Ezt a döntést a német alkotmánybíróság két egymást követő elnöke (ma már mindketten nyugállományban vannak), Hans-Jürgen Papier és Udo di Fabio kezdetektől erős kétségekkel fogadta. A következmények kétségeiket csak elmélyítették.

Udo Di Fabio Die Kultur der Freiheit (A szabadság kultúrája) című nagyszabású művében figyelmeztetett rá, hogy „A nyugat veszélybe sodorja önmagát, mivel a szabadság egy olyan fogalmához ragaszkodik, mely a hétköznapi józan észre alapozott szabadságfelfogást fokozatosan aláássa”, s ezzel a társadalmat súlyosan megosztja. Papier, aki korábban alkotmányossági kérdéseket taglaló szakcikkek ezreit tette közzé, nemrégen (76 éves korában) maga is egy átfogó tanulmánnyal vált bestsellerré, melynek címe Warnung (Intés és Figyelmeztetés gyanánt is fordítható). Az alcím is sokatmondó: Ahogyan a jogállamot kiüresítjük…

A szerző úgy véli, hogy Németországot ma már egy olyan kancellárasszony vezeti, aki nem rendelkezik megfelelő jogállami tájékozottsággal, s az utóbbi időben egyre kevésbé hagyatkozik az illetékes jogállami intézményekre, döntéseit jobbára önhatalmúlag hozza meg. Ráadásul a társadalmon egyre inkább eluralkodik a bűnszövetségek (azaz arab bevándorlók családi alapon szerveződő klánjainak) és a zöldek önbíráskodási hajlama. Ami a jogállam alapjait áshatja alá.

A szerző ezeknél jelentéktelenebbnek tűnő, de így is beszédes példák tucatjait is felsorakoztatja. Az egyik, Die Weltnek adott interjújában mindenekelőtt az időközben elhíresült thüringiai választási botrányra hivatkozik, amikor is a Dél-Afrikai Unióból hazatérő Angela Merkel – tudomást szerezve arról, hogy a fasisztának tekintett AfD és az általa is képviselt CDU támogatásával a thüringiai parlament a szabaddemokrata képviselőt, Thomas Kemmerichet választotta a tartományi kormány miniszterelnökévé – kijelentette, hogy ez „elfogadhatatlan”. Németországban fontos politikai kérdésekről nem dönthetnek fasiszták. Még ha egy szabaddemokrata megválasztását teszik is lehetővé. Punktum. Következésként Annegrett Kramp-Karrenbauernek, a CDU elnökének, aki képtelen volt a thüringiai alapszervezetet úgymond megrendszabályozni, be kellett jelentenie (távlati) visszalépését. A törvényesen megválasztott szabaddemokrata miniszterelnöknek le kellett mondania és a parlamentnek a választást meg kellett ismételnie.

Papier szerint mindeközben a jogállamiság egész sereg alapelve sérült. Angela Merkelnek egy jogállamban nem lett volna joga a választási eredmény felülvizsgálatát kezdeményezni. Ez jogilag megengedhetetlen. Egy pártpolitikusnak lehetősége van arra, hogy a megválasztott jelölt visszalépését követelje, vagy – alapos okkal – magának a parlamentnek az újraválasztását indítványozza, de egy törvényesen lebonyolított választási folyamatot, vagy választási eredményt semmi szín alatt sincs joga megkérdőjelezni, sőt visszamenőlegesen megváltoztatni.

De alkotmányellenes volt Bodo Ramelow-nak, a thüringiai szélsőbal meglehetősen arrogáns frakcióvezetőjének későbbi újraválasztása is, hiszen a CDU-s képviselőket a felső pártvezetés leplezetlenül arra utasította, hogy Ramelowra adják szavazatukat. Ez arra utal, hogy azok, akik ezt (az AfD megkerülését lehetővé tevő) megoldást tető alá hozták, egyértelműen semmibe veszik a képviselők szabad mandátumhoz való jogát, s közbelépéseikkel magát a parlamentarizmust változtatták merő komédiává. A politikusoknak természetesen joguk van állami alkalmazottakként pártpolitikai szempontokat is képviselni, de minden esetben világossá kell tenniük, hogy ezt melyik szerepükben teszik, pártpolitikusokként vagy valamely állami szerv képviseletében. Az állami szervek képviselői pártpolitikai kérdésekben nem élhetnek vissza kancellári vagy miniszteri autoritásukkal.

Arról nem is beszélve, hogy – egy komolyan veendő jogállamban – egy parlamenti kisebbséget képtelenség nyilvánosan irrelevánssá (gyakorlatilag „jelentéktelenné”) nyilvánítani. Ez nem csak a képviselői mandátumok szabadságának, de a pártok esélyegyenlőségének elvét is súlyosan sérti.

Arra persze van lehetőség, hogy bizonyos antidemokratikus és jogellenes nézeteket, s az ezeket hangoztató politikusokat vagy politikai szervezeteket betiltsanak. De ezt csak az erre akkreditált jogállami intézmények tehetik meg. Amíg ez nem következik be – minthogy nincs rá megfelelő jogalap – addig valakit vagy valakiket a nácizmus puszta vádjával diszkreditálni és következésként diszkriminálni súlyos jogsérelem.

Egy jogállamban tévedhetetlenül eldönthető, hogy valaki egy meghatározott csoport tagjai ellen nemzeti, faji, vallási vagy etnikai származásuk miatt gyűlöletet kelt, vagy erőszakra illetőleg önkényes cselekedetekre ragadtatja magát. Annak a vitának és véleménynyilvánításnak azonban, mely a jogi kereteket nem feszíti szét, helye van a politikai diskurzusban és döntési folyamatokban. Ezt a jogállam egyik legfontosabb alapelve a véleménynyilvánítás szabadsága garantálja.

Az a tény – véli Papier –, hogy a német társadalom a ma tapasztalható mértékben szétesett, a jogállamiság „következmények nélküli” eróziójának KÖVETKEZMÉNYE. A német társadalomban eltűnő félben van annak a közös hagyománynak, eredetnek vagy vallásosságnak a tudata, mely a társadalom szervezetét egykor egyben tarthatta. Ez – bárhogy is vélekedünk róla – Nyugaton a posztmodern világkép egyik feltartóztathatatlannak tűnő tartozéka. Ebben az esetben az egyetlen integráló tényező az Alkotmány előírásainak fenntartás nélküli elismerése és a jog megkérdőjelezhetetlen uralma. A társadalmi kohézió egyéb eszközeivel ma már nem rendelkezünk.

Ha a migránsok bizonyos csoportjaira vagy a zöldekre más szabályok érvényesek, mint a társadalom többi tagja számára, a jog elveszíti abszolút jellegét, viszonylagossá, s ezzel politikailag manipulálhatóvá válik. Még az oly sokat hangoztatott emberiesség is pusztán az alkotmányosság, a törvényesség és a jog keretei közt és érdekében és nem ezek ellenében játszhat meghatározó társadalmi szerepet.

Egy jogállamban nem létezhetnek törvényen kívüli (rechtsfreien) terek, amilyeneket az etnikai alapon szerveződő (migránsok által működtetett) bűnszövetkezetek vagy az ökológiára hivatkozó zöldek követelnek meg maguknak. Ezeknek a jogban is ismeretes és bizonyos körülmények közt elfogadott állampolgári engedetlenséghez nem sok közük van. Félő, hogy ha ezek a folyamatok továbbra is tarthatják magukat, a modern jóléti állam kiskorúnak tartott állampolgára nem csak gazdasági, de ökológiai okokból is a hatalmat gyakorló politikai pártok által kisajátított állam egyfajta bábjává válik.

Papier nem Törökországról, Oroszországról, vagy európai uniós vonatkozásban a két hírhedt „antidemokratáról”, Magyarországról és Lengyelországról beszél, hanem az 1970-es évek óta a világ egyik legstabilabbnak tartott demokráciájáról, Németországról. Az előbbiek ellen jogállamisági eljárások zajlanak. Hosszú évek óta Orbán Viktor diktatúrájától hangos a nyugati közbeszéd. Angela Merkel a szövetség 1-es számú demokratájaként ezzel szemben anélkül nyitja meg a határokat, hogy odahaza vagy az unióban bárkivel is konzultálna, s anélkül köt több milliárd eurós politikai paktumokat a minden szempontból megbízhatatlan és bizonyíthatóan rasszista, antidemokrata és véreskezű török diktátorral, hogy ezeket a megegyezéseket a Bundestagban vagy az Unió Parlamentjében (legalább) széleskörű társadalmi viták előznék meg.

Papier aligha tévedhet: a végeredmény csakis a káosz és az anarchia lehet.

Sajnos nem csak Németországban…