Meghűltem. Nagyon. Csúnyán. Hétfőn reggel arra ébredtem, hogy abszolút mindenem fáj, aztán rá kellett jönnöm, hogy igazából feleslegesen is fáztam meg pénteken este, amikor az anyukáknál ez egyáltalán nem úgy működik, hogy már másnap betegek. Előbb meg kell bizonyosodniuk arról, hogy a poronty fedezékben van és jól (a nagyszüleinél), csupán azután „jegyeztetnek elő” magunknak az elkerülhetetlenre. Ez egy ilyen ősi dolog, szerintem…

Felidéztem magamban, hogyan sétáltam nagy lazán – mint középiskolásként – a vizes, latyakos havazásban födetlen fővel és elég „kopackán”, ahogy áldott emlékű nagymamám mondta… Na, és ez lett a vége. Ezt az én drága anyukám is mindig „megmondta” jó előre (és valószínűleg én sem fogom korlátozni Lea szabad akaratát, hanem hasonlóképp figyelmeztetni fogom)... Vasárnapra tehát már reccs-puff-zbáng-pákk és társai, s már ott is volt a jó kis hűlés. Szabályosan folyt ki az agyam az orromon. De ez még csak a „nyitány” volt, mint a Velencei Opera lehangoló, üres nézőterű előadásában, amit a koronavírus miatt tartottak meg így...

Hétfőn, déltájt még poénos volt a dolog, az egyik kollégámmal elnevetgéltünk azon, hogy Koronavárosban (Brassó/Kronstadt) minden vírus koronás, de még mennyire, hogy az (hahaha, de jó poén!) Aztán az ötödik telefonbeszélgetésnél – mert üzenetet pötyögni nem tudtam, annyira könnyezett a szemem – az emberek hangjából kiéreztem valami furát és idegent. Hiába mondtam nekik, hogy pontosan tudom, melyik négy dolog ütött most ki rajtam és darált be, a képernyőjükön az jelent meg, hogy korona került a burámra! Úgyhogy: szevasz, tavasz! Legalábbis egyelőre, amíg kiderül, hogy egyáltalán túlélem-e!

Hétfőn délutánra tehát értelemszerűen már kicsit fojtogatott a sírás. Akkor felhívtam azt az ismerősömet, akiről pontosan tudtam, hogy nem fog rühösnek vagy leprásnak tekinteni, nem fog rólam így beszélni. Őszinte szívből gyógyulást kívánt és azt mondta: „találkozunk pénteken!” Ez a mondata kábé úgy hangzott számomra akkor, mintha azt mondta volna, hogy „én hiszek abban, hogy ezt is túléled!” Így rohadtul hálás voltam neki, ugyanis a közé a három ember közé tartozott, aki beleérzett abba, amit most érezhetek: a betegséggel járó kiszolgáltatottságba és az újabban hozzá társuló megbélyegzésbe, elutasításba…

Kinyúltam az ágyon, üres tekintettel és jó fokhagymaszagúan – ami, mint tudjuk, nemcsak a vírusokat, hanem a vámpírokat is távol tartja, legyőzi, ez a legújabb kori vírus pedig lassan tényleg ilyen vámpírszerű, már nem is valódi vírus – azon gondolkodtam, hogy az a sok és igen körültekintő, szinte valamennyi fontos vonatkozást kielemző szakértő közül egyik sem említett egy életbevágóan fontos aspektust. A környezet túlpörgetett prevenciója és a vészesen leegyszerűsített, agresszív és nagyon tuskó önvédeleme milyen lesújtó hatással tud lenni bármilyen betegre. Mindegy, hogy van-e korona a buráján, vagy éppen a gyapjúsapkáját húzta fejére egy teljesen "hazai termék" miatt.

És mindezt csak azért kell megtapasztalnia, mert „bűnbeesett” vagy „vétkezett”, vagyis megbetegedett… Ez a megbélyegzés pedig, igenis, rontja a beteg állapotát, hangulatát, késlelteti a gyógyulását. Na, arról bezzeg nem beszél senki, hogy ez milyen rossz! És ezt úgy írom le, hogy közben mindenki félelmét tiszteletben tartom! De ami sok, az mégiscsak sok…

Úgyhogy, amikor a klasszikusan üres és képmutató “gyógyulást!” odavágták nekem, már a nyelvem hegyén volt, hogy: „rohadtul segítene a jókívánság  gyakorlatba ültetésében, ha egy parányit kedvesebb lennél, nem bélygezenél meg feleslegesen"… (És mivel csak magamban mondogattam, hozzáfűztem még egy teljesen szalonképtelen, virtuális nyomdafestéket sem tűrő, mozgósító megfogalmazást, bipp-bipp-bipp, mert különben is rettenetesen éreztem már magam – a testem mellett a bensőm is sajgott már …).

Közben meg azon gondolkodtam: oké, az import vírus jön és megy – a madarat a Nílus majd a korona váltja –, de mi lesz azokkal a maradandó hegekkel, amelyeket előidézett?  Nem, kedves kínai (vagy már nem is tudni, milyen származású) ecsénk! Ehhez neked már semmi közöd! Arról nem te tehetsz, hogy itt a szemét csak úgy úszkál a kelet-európai emberi kapcsolatok tetején…

Végezetül – és teljesen visszatérve a realitás talajára – szívemnek kedves amerikai haverom megjegyzését szeretném idézni nagyon találóan: „Én ebben az egészben egyetlen dolgot bánok: hogy nem értek a tőzsdespekulációhoz! Milyen iszonyatos jó pénzt lehetne összekeresni a nemzeteken átívelő, igen tartósnak ígérkező emberi hülyeségen!” 

És hogy stílszerű legyek: aranyat szólt! Én például idehaza egy jó nevű lisztgyár részvényeinek ugranék neki menten, és nem pont azért, mert lányom szeret kakaós csigát sütögetni…