Bartha Réka: Pygmalión reloaded

Még csak nem is eredeti az a sztori, amin minap nagyot néztem. Ennek ellenére is elcsodálkoztam azon, hogy amit éppen olvasok, igaz lehet. Mindenesetre nagyon hálás vagyok ennek a meglepődésemnek, hiszen amikor a ciprusi szobrász és király, Pygmalión görög mítoszát tanultam az egyetemen, nem igazán jöttem rá, hogy mennyire megkérdőjelezhető vonatkozásai vannak ennek. Csak most, amikor Phillip és Anna Craft 21. századi – bizonyos tekintetben egyáltalán nem meglepő – történetével szembesültem. Hát, kérem, soha nem késő felismerni, hogy azért a civilizáció bölcsőjében is „ringattak” szép mély, és kicsit beteg sztorikat.

Pygmalión például feleségül vett egy általa készített és eszményinek tekintett elefántcsont szobrot, amelyet később Vénusz istennő nővé változtatott számára. Phillip Craft amerikai esztétikai sebész, ezzel szemben nem Vénusz, hanem egy sebészszike segítségét kérte ahhoz, hogy 32 éves feleségét, Annát két szülés után tizenöt évig különböző sebészeti beavatkozások segítségével átszabja ideális nővé, hiszen itt-ott megereszkedett neki, s nem volt már olyan kívánatos… Na most nem tudom eldönteni, hogy tulajdonképpen melyik fickó nyerné a tahósági versenyt, és itt most nem is ez a lényeg…

Inkább az foglalkoztat, amit maga Anna, az úgynevezett „szenvedő alany” mondott az említett műveletről. Esküszöm, ötször kellett elolvasnom a sajtónak nyilatkozott mondatát ahhoz, hogy megbizonyosodjam arról: ez a nő tényleg azt mondta, amit én is értek… (Pygmalión szobrának nyilatkozatai, tudtommal, nem maradtak fenn, ezért vagyok most leragadva ennek az élő és beszélő nőnek a mondottain): „Phillip imádja módosítani az autóit, a bútorainkat, de kiváltképp engem, két szülés után pedig úgy döntöttem: megengedem neki, hogy megszépítsen”.

Én tényleg mindent megértek már ennyi idősön: hogy az ember lánya akar tetszeni a szeretett férfiúnak, hogy meg akarja őrizni az anyagi biztonságát, hogy szülés után megbolondul, hogy miként lehetne újra a régi, mint Trombitás Frédi stb... De ezt a kijelentést mégsem tudtam könnyen elhinni, mert olyan volt, mintha tényleg Pygmalión szobra mondta volna, aki puszta tárgyi mivoltával tökéletesen tisztában van… „Az autói, a bútorai és én”…. Logikus, nem?

Hirtelen összerezzentem, hogy akkor lehet mégis én nem értek valamit a patriarchális társadalomban igen divatos női alázatról. Mert ami nekem legközelebb eszembe jutott a felvetésre replikaként, az valami ilyesmi: „Na, ide figyelj, Józsi, menjél te szépen, és farigcsáld a háromnapos hideglelést, mert én  téged ebben a szent percben úgy faképnél hagylak a szikéddel együtt, hogy háromszázharmincegyszer fordulsz meg a saját tengelyed körül, mégis mit képzelsz, hüm?” Nem, nem, Anna asszony – akin láthatóan sokat nem kellett alakítani, Phillip úr nem választott magának egy túl sok munkát igénylő próbababát – nem ezt mondta. Még csak ehhez hasonlót sem, hanem azt, hogy: „persze, rendben van, ha az autók, a bútorok meg én varázslatosan átalakulunk”.

Őszintén remélem, hogy ezt nagyon sok pénzért, a házasság fenntartásáért és gyermekei anyagi biztonságának megőrzéséért tette, mert különben akár szobor is lehetne. Az ókori szobrász, Pygmalión alkotása.

Amint ezt leírtam, eszembe jutott a lányom által nagyon kedvelt és örömmel énekelt dalocska, amelyet a – szintén Pygmalión-toposzon alapuló – My Fair Lady című ismert musical főszereplője, Eliza Doolittle énekel. Ez így hangzik: „Nem kell más, csak egy albérlet,/ Egy kis sufni, hol elférek,/ Kis papucs dunyhás ágyikó,/ Ez volna csudijó./ Jó Isten még egy kérés vár,/ Spájz is kell, csöppnyi éléstár,/ És hurka, sonka 20 kiló,/ Ez volna csudijó./ Télen szunyózni tudnék / plöklicsipkés párnámon,/ Kályhám zümmög álmodón,/ Nem vacog a lábikóm./ Jó Isten fenn a mennyekbül, / Küldj egy férfit a készletbül, / Ki hódító s nem lódító,/ Ez volna csudijó.”

Nos, nem mondhatnám, hogy az Eliza Doolittle – a hozzánk időben közelebb eső Pygmalión-mű – felvázolta értékrend nagyon sokban különbözik az Anna Craftétól (ház, biztonság, kényelem, élelem, pasi), tény viszont az, hogy az előbbinek csak fonetikát kellett tanulnia ahhoz, hogy ideális nő váljék belőle, utóbbinak viszont már be kellett feküdnie a sebészszike alá is. Fejlődtünk – állapíthatnám meg…

No, de nem szeretnék én mindebből mélyebben szántó következtetéseket levonni – inkább mindenki vonja le magának –, azonban annyit még bevillantanék, hogy a fentebb olvasható igénysor egy kevésbé szerencsés esetben oka lehet annak is, amiért a nők eltűrnek degradáló helyzeteket, rossz házasságokat és nagyon sok megalkuvást. Tény viszont az, hogy a másik úton, az önellátón sem több a kecsegtető babér. Úgyhogy itt a kérdés csupán az: alkatilag melyiket tekintjük alkalmasabbnak, melyik jár kevesebb mocsokkal? Ez meg, amint tudjuk, „tetszés szerint kitöltendő”…

Kimaradt?