Önök nem tudom, hogy vannak vele, de én igenis el vagyok ájulva a román államvasutak fantasztikus rekordjától. Relu Fenechiu közlekedési miniszter bejelentése szerint a Bukarest-Konstanca közötti 225 kilométeres távot sikerült 2 óra 40 perc alatt megtenni. Vonaton. Ami óránként 84 kilométeres sebességet feltételez, arról már nem is beszélve, hogy a szerelvénynek sikerült három perccel menetrend előtt beérnie a végállomásra. Mondom: három perccel a menetrend előtt – és nem után! De gondolom a közbevetés fölösleges is volt, hiszen vonataink nem három, hanem minimum tíz perces késéssel érkeznek végcéljukhoz.

Az lehet, hogy a TGV-jükkel óránként 578 kilométeres, meg mágneses vasútjukkal 581 kilométeres sebességet elérő franciák meg japánok most bepipilnek a nevetéstől, de ez az ő bajuk. Ezek a nagyokosok ugyanis a romániai vasúti pályákon, a romániai szerelvényekkel, mozdonyokkal, a színes fémtolvajok által lecsupaszított síneken a 84 kilométeres sebességet még csak meg sem tudnák közelíteni!

Ezt a sebességet franciáék és japánék már csak azért sem tudnák értékelni, mert fogalmuk sincs róla, hogy mindeddig a vonatoknak öt órába tellett megtenniük a távot. A fantasztikus rekord felállításához arra volt szükség, hogy a tárcavezető fogadást kössön a kotnyeles újságírókkal, miszerint még május elseje előtt igenis lesz olyan vonat, amely három órán belül teszi meg a 225 kilométert.

Fenechiu természetesen nem tehetett csodát, az elavult sínpárokat sem cseréltethette le ilyen rövid idő alatt, korszerű vasúti kocsikat, szupergyors mozdonyokat sem hozathatott. A miniszteri lelemény – és a román nép Nicolae Ceauşescu által oly gyakran felemlegetett találékonysága – azonban meghozta eredményét: a sínpárok mellé csaknem félezer csendőrt állított fel. Akik természetesen nem húzták-tolták a vonatot, meg hát a sínek felügyeletéhez is túlságosan kevesen lettek volna, ám a rekord előtt már napokkal rendszeresen ellenőrizték a Bukarest és Konstanca közötti színesfém-átvevő helyeket. Így aztán véget vetettek a sín- és kábellopásoknak – legalábbis a rekord idejére.

Persze ez még mindig nem volt elegendő ahhoz, hogy a vonat végigdüböröghessen a maga 84 kilométeres átlagával a távon, hiszen a vasutak automatikus váltói már régen nem működnek. A szerelvények eddigi sebessége mellett mindez ment kézi vezérléssel is – ám ez alkalommal a tárcavezetőnek össze kellett szednie a legiskolázottabb vasutasokat, akik a szédítő sebesség mellett is szakértelemmel kezelhették kézzel a váltókat.

Relu Fenechiu rendelkezése értelmében a csoda sajnos mindössze hét napig, május 6-ig tartott – ami viszont szintén nem semmi, mert hát a csodákat általában három napig szavatolják. A csendőröknek azonban vissza kellett térniük eredeti elfoglaltságukhoz, az iskolázott vasutasok sem helyettesíthették mindörökre az automata rendszer rézmütyürjeit.

Akik a hét napos csoda után most ismét öt órán át zötyögnek a tengerpartig, ne csüggedjenek. A rekord kapcsán emlékezzenek az ősi kínai közmondásra: a vágy az embert félútig elviszi.

Az út második feléhez már csak tudásra, hozzáértésre és szakértelemre lenne szükség.