Meg is halhattunk volna. Egy szempillantás alatt történt az egész. Az eső miatt sikamlóssá vált síneken megcsúszott az autónk, kormányzással próbáltam ugyan korrigálni, de a következő pillanatban már a jobb oldali ablakokon keresztül láttam a szemben jövő autót, és már neki is csattantunk. Utána még sokszor bevillant ez a mozzanat: ahogyan teljesen magatehetetlenül sodródunk neki a másik autónak. Lassan fél éve történt, hogy karamboloztunk, az autók pedig egy sínelágazás két sínpárja között álltak meg.

Az út képét gyakorta használják az élet metaforájaként, kissé talán el is csépelt, a történet azonban mégis indokolttá teszi a metafora használatát. Az életút, akárcsak a valódi utak, sok esetben elágazáshoz érkezik, ahol el kell dönteni, hogy melyiken megy tovább az ember. Az élet kicsit olyan, mint amikor GPS-szel utazunk: amíg nincs az úton elágazás vagy eltérő, addig követjük az út kanyargóit, de nincs szükség a GPS jelzésére, azonban az elágazásoknál a GPS hanggal is jelzi, hogy melyik úton haladjunk tovább, hogy a célállomáshoz érkezzünk. Ilyen elágazások azok az életesemények, amikor a személy dönt, hogy merre megy tovább: iskolaválasztás, párválasztás, házasságkötés, munkavállalás, lakásvásárlás stb. Ezek a döntések hosszabb-rövidebb időre, de megszabják az irányt, hogy nagyjából merre halad tovább az életünk. Közben lehetnek az úton kátyúk, vízátfolyások, kisebb-nagyobb zökkenők, amelyek kellemetlenségeket okozhatnak, de nem befolyásolják radikálisan az utunkat. Lehetnek azonban olyan váratlan helyzetek, pl. zsákutca, hídleszakadás esetén, amikor teljesen újra kell tervezni az útvonalat. Ilyen egy váratlan haláleset, ha kirúgnak a munkából, vagy egy baleset, amilyen a miénk is volt. Az ember számot vet az életével, újra gondolja a súlypontokat, alakít a fontossági sorrendeken, és bár lehet, hogy a célállomás ugyanaz marad, az útvonal, ami oda vezet, megváltozik.

Mindig magabiztos sofőr voltam. Úgy gondoltam, hogy aki elővigyázatosan vezet (akár nagyobb sebesség esetében is), az el tudja kerülni a baleseteket, mert a körültekintő vezetés plusz időt biztosít a határhelyzetekben a helyes manőverezéshez. Fél éve azonban megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor egyetlen szempillantás alatt elveszítem a kontrollt és az autó már csak a fizika törvényeinek engedelmeskedve, tehetetlenül rohan a végzetébe. Michael Schumacher Forma–1-es világbajnok tragikus esete igazolja, hogy még aki a másodperc törtrészeiben hozott gyors döntésekhez is van szokva, az is elhibázhatja a választást, ami végzetes lehet.

Sok helyen, ahol a sínek keresztezik az utakat, mázsás fémtömböket süllyesztenek a földbe a sínek két oldalára, hogy az áthaladás minél zökkenőmentesebb legyen. A mi esetünkben azonban éppen az, aminek kényelmi és biztonsági funkciója lett volna, az okozta a problémát: az esőtől síkosabbá vált felületen csúszott meg az autónk kereke és vált emiatt teljesen irányíthatatlanná a jármű. Az életben is lehet, hogy éppen az okozza a legnagyobb galibát, aminek a biztonságot, a zökkenőmentességet kellene garantálnia.

Elméletben tudom, hogy ilyen helyzetben ellentétesen kell kormányozni. Tudom, mert egyik télen édesapámmal szintén megcsúsztunk az autóval, aki abból a megfontolásból, hogy ne beboruljunk a mellettünk levő mély árokba, amelyik irányba megcsúszott az autó, hanem inkább orral menjünk be, ezzel minimalizálva a várható károkat, rákormányzott a csúszás irányába. Végül ennek köszönhettük, hogy a normál körülmények között teljesen abszurdnak számító módon átpördültünk az út túloldalára, és egy karcolás nélkül megúsztuk az esetet. Tehát elméletben tudom, de amikor megcsúsztunk legutóbb, akkor még reméltem, hogy a „normális” szabályok szerint működnek a dolgok, és kiigazíthatom a kisebb kicsúszást, az eredmény azonban az lett, hogy körhinta módjára pördültünk neki a szemben jövő autónak. És bár ez a „normálishoz” képest igencsak váratlan, azonban mégis ennek köszönhettük azt is, hogy annyira túlpördült az autó, hogy nem teljesen oldalból ütköztünk neki a másik autónak, hanem már szinte a farával, ami számunkra életmentő körülmény volt. Ennek köszönhető, hogy nem közvetlenül a feleségemet érte az ütközés. Az „abnormális” helyzetben a „normális” döntésem „abnormálisnak” számított. Az életben is van úgy, hogy az „abnormális” döntések hoznak a vártnál jobb eredményt.

Egyszer a legjobb barátom legénybúcsújára menet az autópálya feljárójánál eltévesztettem a sávot, ami miatt az ellenkező irányba indultam el. Másnap hajnalban még azért is visszatértem az elágazáshoz, hogy megtudhassam, mit rontottam el előzőleg. Kiderült, hogy új útszakaszt nyitottak meg, ami megváltoztatta az útelágazást, ugyanakkor a táblákat félrevezetően a sávok közé tették, így nem volt egészen világos, hogy melyik sávhoz is tartozik az útirányt jelző tábla. Emiatt tévedtem. A minap sofőrként az ellenkező irányból érkezve ugyan, de ismét áthaladtam azon a sínelágazáson, ahol a balesetünk történt. Meglepve tudatosítottam, hogy közvetlenül a sínek előtt a főút balra kanyarodik, azonban egy másik út vezet tovább egyenesen. Bármilyen meglepő, az ilyen elágazásoknál, hiába kell balra kanyarodni az egyenes úthoz képest, a GPS nem jelez hanggal, mert „csak” követni kell a főút kanyarodását. A mi belső GPS-ünk sem jelzett, hogy fordulópont következik az életünkben, végül mégis jól alakult a fordulat.