Európában lassan semmi nem úgy működik, mint ahogy az normális lenne. Amikor az Észak-Atlanti Katonai Szövetségen belül nemcsak súrlódások vannak, de a legmagasabb szinteken szinte már korcsmai hangnemet is megütő civakodás zajlik; amikor Törökország – a NATO Amerika után a második legnagyobb katonai hatalma – olyan katonai akciókba fog, amelyek egyértelműen megsértik a szövetség alapelveit, s bizonyos partnerek – például éppen Amerika – legfeljebb ejnye-ejnye-szerű kritikákat fogalmaznak meg, valóban baj van.

Erre Macron elnök a NATO-t agyhalállal vádolja meg. Erdogan válasza sem marad el. Ő viszont már egyenesen Macront vádolja ugyanazzal. Effélére még soha nem volt példa. Joggal merül fel tehát a kérdés, hogy működőképes-e még egyáltalán a szövetség? S ha igen, hogyan bocsátkozhatnak egyes tagállamok kölcsönös konzultációk nélkül olyan katonai kalandokba, melyek a nemzetközi egyensúlyt és a békés együttélés második világháború óta úgy-ahogy tiszteletben tartott alapelveinek maradékát is lerombolják, s ezzel lehetőséget teremtenek arra, hogy mindenki a saját feje szerint cselekedjen.

Veszedelmes vizekre sodródunk…

S még ha csak a NATO sodródna! De az Európai Unióban sem rózsásabb a helyzet. Az Európai Parlament által épp a napokban „nagy többséggel elfogadott” Európai Bizottság már az első adandó alkalommal súlyos konfliktusba keveredett a parlamenttel. S a klíma-szükséghelyzet körüli összecsapásban a szerepkörét épp elfoglaló elnöknő máris elveszítette az első ütközetet. Az eddig is közismert volt, hogy von der Leyennek legfeljebb törékeny többsége lehet, de hogy még az sincs, az valóban sokkoló hatást váltott ki főleg a néppárti frakcióból, melynek többsége a szükséghelyzet semmi konkrétumot nem tartalmazó tervezete ellen szavazott. De még a néppártiak közt is akadtak olyan, kisebb államokat képviselő parlamenti tagok, akik Frans Timmermans javaslatához csatlakoztak. Timmermans ugyanis az úgynevezett klímakomiszár. (Bennünk, akikben Sztálin komisszárjainak emléke még élénken él, ez a megnevezés egyébként sem a legkellemesebb asszociációkat kelti.) Csupán a liberálisok (főként a német szabad-demokraták) szavaztak a néppártiakkal.

Természetesen von der Leyen programjának is meghatározó eleme a klíma-védelem. Ő maga azonban a hisztériakeltés helyett taktikusabb megoldásra törekszik. Annál is inkább, mert Európa széndioxid-kibocsátása töredéke a világ széndioxid kibocsátásának, melynek zömét Amerika, Kína és India produkálja.

Ha a zöldek és a szocialisták terve teljesedne, s Európa 2030-ig 66 (1999-hez viszonyítva 55) százalékkal csökkentené az üvegházgázok kibocsátását, és 80 százalékkal kevesebb szenet, 50 százalékkal kevesebb gázt és 30 százalékkal kevesebb kőolajat használna fel, mindez a következő néhány esztendőben csak elenyésző mértékben hatna a Föld egészének légkörére, de az európai vállalatokat a nagy üvegház-gáz kibocsátókkal szemben az eddiginél is súlyosabb versenyhátrányba hozná, és megfoszthatná azoktól a jövedelmektől, melyek az új klímakímélő technológiák kikísérletezését és gyors bevezetését lehetővé tehetnék.

Ennek ellenére Timmermans és szövetségesei (nem kevés bosszúszomjtól is vezéreltetve) kikényszerítették a Klíma-szükséghelyzet kihirdetését. A döntésnek egyelőre persze csupán szimbolikus jelentősége van, de a továbbiakban komoly következményekkel járhat. Hogy a zöldek és a mögöttük álló hatalmi tényezők micsoda kampányt folytattak, azt az is jól jelzi, hogy a fogalom az Oxford Dictionary szerint az év legtöbbet használt szókapcsolata, s körülötte zajlottak a leghevesebb viták is.

Peter Liese CDU-s képviselő történelmi analógiákra hivatkozva a szükséghelyzet fogalom veszélyességére is felhívta a figyelmet. „Németországban effélére csupán közvetlenül Hitler hatalomátvétele után került sor, s néhány nap alatt összeomlott a demokrácia, megszűnt a sajtószabadság… A fogalom mindenekelőtt félelmet kelt, és olyan várakozásokat ébreszt, melyeknek Európa nem lesz képes megfelelni.”

A szintén CDU-s Markus Ferber úgy vélte, hogy „Aki vészhelyzetet kiált, az kapitulál. Amire az is utal, hogy a Timmermans által benyújtott rezolúció teljesen tartalmatlan. Legfeljebb arra jó, hogy pánikot keltsen. Márpedig a klímára is vonatkozik a bölcsesség, miszerint a félelem rossz tanácsadó.” Ami történik, annak egyetlen következménye van. A képviselők többsége megnehezíti, sőt gyakorlatilag lehetetlenné teszi a Bizottság munkáját.

A Parlament által elfogadott javaslat szerint Timmermansnak rövidesen egy átfogó klímajavaslatot kell előterjesztenie, s támogatóinak a 65 százalékos üvegházkibocsátás-csökkentés mindenki számára kötelező érvényesítéséhez is szilárdan ragaszkodniuk kell. A vita hevében úgy tűnt, hogy von der Leyen javaslata, miszerint a helyzeten átmenetileg a CO2-kvótákkal való kereskedelmi szabályok módosításával is lehetne enyhíteni, változtathat a helyzeten. De csak tűnt. A jócskán megzöldült szavazógépezet – módosítási javaslat és kompromisszum nélkül – elutasította a javaslatot.

Pedig nyilvánvaló, a klímahelyzet rendezése nem politikai kampányok, hanem a szükséges intézkedések alapos és hatékony, s a társadalmak teljesítőképességéhez igazított mérlegelésének függvénye.

Az effajta demokratikusnak álcázott eljárások, melyeknek egyetlen igazi célja a bosszúszomj kielégítése és a másik fél megalázása, szerfelett kockázatos játék. Peter Liesenek talán tényleg nem alaptalanul támadnak sötét víziói.