Karinthy írja, hogy egy Zaturek nevű lengyel író, aki egy szót sem tudott németül, Berlinben beült ebédelni egy kiskocsmába. A kétüléses asztal túlsó oldalán egy német bácsi ült, aki az ebédet befejezve, távozáskor azt mondta: Mahlzeit. A lengyel, bár csodálkozott azon, hogy a németek egy nyilvános étteremben is bemutatkoznak, azért maga is bemondta a nevét: Zaturek.

Másnap az asztalnál megint ott találta a németet, aki ebéd után távozva megint csak bemutatkozott: Mahlzeit. A lengyel ezt asztaltársa feledékenységével magyarázta, ezért megint bemutatkozott: Zaturek.

A furcsa esetet berlini honfitársainál szóvá is tette, mire felvilágosították: a Mahlzeit nem név, a német csak egészségére kívánta az ebédet.

Szégyenében a lengyel a következő napon szándékosan a kiskocsmába ment, leült a német úrral szembe, bekapta az ebédet, majd frissen szerzett műveltségét fitogtatva bemondta: Mahlzeit. Mire a német maga is felállt és tűrhető kiejtéssel rávágta: Zaturek!

A nyelvismeret hiányának csapdáiról szóló, bűbájos humoreszket az juttatta eszembe, hogy a több nyelven nem beszélő Dăncilă példája alighanem ragadóssá vált Romániában, a fenti bajoknál viszont sokkal nagyobb károkat okozva, mert hát az országban komoly infrastrukturális beruházásokat tervező külföldi beruházók sorban arról panaszkodnak, hogy a romániai illetékesek nyomban lecsapják a kagylót, mihelyt megkérdezik tőlük, hogy „do you speak english?”, ezért mi egyebet tehetnének, más országokba mennek, nem csoda hát, hogy a „Dancila-jelenség”, vagyis a minimális nyelvtudás hiánya miatt (is) gyermekcipőben jár Románia infrastruktúrája, no de ebben az országban az sem jó, ha valaki nyelveket tud, az Országos Cégbíróság nyelvtudorai ugyanis visszautasították, hogy egy vállalat nevében ott szerepeljen az angol „Investment Fund” – magyarul Beruházási Alap – megnevezés, mert az angolul „alapot”, „tőkét” jelentő „fund” románul csúnya szó, így helyette, amolyan kompromisszumos alapon, beírták, hogy „found”, ami angolul „alapítást” jelent, ami az angolul nem tudó román számára nem jelent semmit, de legalább mégsem csúnya szó, akik pedig tudnak angolul, legfeljebb elcsodálkozhatnak azon, hogy Romániában olyan furcsa nevű cégek is létezhetnek, mint a Beruházási Alapítás, mert, ugye, azt honnan is sejthetnék, hogy a „névváltoztató illetékes”, Valentina Burdescu, nem más, mint a bukott kormányfő, a lemondásra kényszerített pártelnök, az elvérzett államfőjelölt, Viorica Dăncilă teleormani honfitársa, a nevekkel egyébként is mindig baj van Romániában, ott van például a Hegedűs a háztetőn című világhírű musical, amely hivatalos román fordításban a Scripcarul pe acoperiș nevet kapta, de a brassói bemutatón mégis Violonistul pe acoperiș címmel szerepelt, később pedig le is vették a műsorról, nehogy megsértsék a város polgármesterét, George Scripcarut, aki esetleg csúfolódásnak vélhetné a háztetőn való hegedülést, szerencsére a városatyában volt annyi humorérzék, hogy sajtóértekezletet tartott, méghozzá a színház tetején, ahol közölte, hogy nem zavarja az eredeti cím, persze, ezeket az éles elméjű, címváltoztató állami vezetőket prímán megfizetik, például a Marin Drăcea Országos Erdészeti Tudományos és Fejlesztési Intézet vezérigazgatójának fizetése tízszer nagyobb, mint Románia elnökéé, de ha esetleg valaki ezt túl soknak tartaná, akkor úgy is mondhatnánk, hogy havonta csupán annyit keres, mint az amerikai elnök, Donald Trump, azaz 38 ezer eurót, hát most már érthető, hogy miért ragaszkodnak a potentátok annyira a székükhöz, mint mondjuk a kirúgott művelődési miniszter, Daniel Breaz, aki arról értesülve, hogy a liberálisok menesztik a szociáldemokraták kormányába beprotezsált hozzá nem értő családtagokat, haverokat, szeretőket, könyörögni kezdett az egyik vezető liberális politikusnál, hogy legalább őket hagyják meg a tisztségükben, hiszen semmihez sem értenek, ám ők is emberek és valamiből csak meg kell élniük, és még igaza is lehetett, mivel félő, hogy menesztésükkel jönnek majd a liberális rokonok, haverok, szeretők, első látásra ugyanis az új kormánypárt politikusai sem bizonyulnak sokkal jobbnak harácsoló szociáldemokrata társaiknál, a liberális kormány fejlesztési és közigazgatási minisztere, Ion Ștefan például azzal magyarázta, hogy háza, amely akár palotának is beillene, csak azért lett 910 négyzetméteres, mert az építő tévedett egy gerendával, így a manzárdból emelet lett, most mit tehetne, csak nem bonthatja le az épületet, hát ez van, szerencsétlenül járt az építésszel, mint ahogy mellé fogott az a suceavai autós is, aki közel ötven évig furikázott még a Románia Szocialista Köztársaság által 1971-ben kibocsátott jogsival, mígnem elkapták, ám azzal védekezett, hogy úgy hitte, a jogosítvány afféle diploma, amely még ma is érvényes, és talán nem is járt olyan távol a valóságtól, ha meggondoljuk, hogy nem sok minden változott 1989 óta, csakhogy peche volt, mint Iohannis szerint azoknak a tanároknak, akiknek a magánórákból származó jövedelme nem volt elegendő hat ház megvásárlásához, de hát egy államfőnek fontosabb dolgai is vannak az óraadó tanárok lakáskörülményeinél, most például éppen a fekete-tengeri külföldi beruházókat érintő jogszabály kidolgozásán fáradozik, olyan „igazságos törvényen, amely az egyik félnek kedvez”, vagyis a milliárdos befektetőknek, hát ez a mondat alighanem nagy karriert fut majd be, mert mintha csak a törvények kiherélésén fáradozó korábbi igazságszolgáltatási tárcavezetőt, Tudorel Toadert hallanánk, akinek köszönhetően manapság a bebörtönzöttek bármit odaadnának azért, hogy a legócskább, a leginkább lepusztult dutyiba kerüljenek, hiszen a miniszter által elfogadtatott büntetésvégrehajtási jogorvoslati törvénynek köszönhetően egyötöddel csökken a büntetésük, így máris 1400 gonosztevő járkálhat szabadon, akik aztán kiröhögik az elfogásukon ügyködő rendőröket, akiknek egyébként ehhez nincs szükségük segítségre, mivel magukat is nevetségessé tudják tenni, mint az, a hatalmas csetepatét megakadályozni akaró bukaresti helyi rendőr, akinek nagy buzgalmában aztán sikerült tönkre tennie egy film gondosan beállított tömegverekedésének forgatását, ráadásul a színészek hatalmas hahotájára megérkezett aggódó társa is, aki azonban már csak statiszta lehetett, főszerepet vállalhatna ellenben egy pompás vígjátékban iași-i rendőrtársa, aki megbüntette a Braunstein Palota egyik őrét, mert túl hangosan kiabált segítségért az épületbe behatolni akaró rablók láttán, no de nem piskóta az az alexandriai zsaru sem, aki azzal kérkedett, hogy intézkedései nyomán háromnegyed óra alatt megtalálták és kiszabadították az Alexandriában (Románia) elrabolt lányt, a baj csak az, hogy kisvártatva kiderült, hogy az elrabolt lány előzőleg pontosan megadta az épület címét, az emeletet, az ajtót, amely szerencséjére ott szerepelt az emberrabló asztalon felejtett vízszámláján, erről pedig eszembe jut egy hasonló eset, amikor egy New Yorkban elrabolt kislány csak annyit közölt a rendőrséggel, hogy mit lát a sokemeletes ház szobájának az ablakán át, és a rendőrök 11 perc alatt már ott is voltak, dehát a tanulság ebből csak az, amit a Ceaușescu-féle időkben a havi 10 dekás fejadagú vajporcióra panaszkodó újságíró barátom mondott nekem, amikor közöltem vele, hogy ennél azért még Auschwitzban is többet adtak, hogy jó, jó, de most ne nézzük Nyugatot…