Négy európai ország: Nagy-Britannia, Ausztria, Hollandia és Németoszág együttesen lépett fel az ellen, amit mi belföldiek régóta ismerünk. Hiszen az a métely véreink vérében van. Ezért persze sem én, sem te, sem a mondott négy ország nem vállalna vértanúságot. Felháborodottan tiltakoznak, kikérik maguknak, illetve nem kérnek belőlük többé.

A rajtunk élősködők régóta kitanulták, hogyan lehet kifacsarni a legtöbbet a segélyekből, anélkül, hogy cserébe bármit is adnának, felmutatnának. Midőn a hazai forrásokat már felélték, a tökéletesített módszerek ellenére kimerültek a jogcímek a jogtalansághoz, és a központi csapok csöpörésznek csupán, amikor a honi segély már nem volt elegendő a tisztességtelenségből, a munka nélküli csalásból való élősködéshez, amikor a dologtalanság és a szándékosan keltett, önmagáért kultivált, a könyörületünkre számító nyomor már keveseket hatott meg (csupán az álliberális álhumanisták és okvetetlenkedő ultrabalos hölgyek, reszketeg templomjárók dőltek be az apanázsapasztóknak, segélyhidalgóknak), nos, akkor átcsaptak külföldi portyákra.

Csapatokban, rendetlen és piszkos alakzatokban ellepik a vonatokat, repülőgépeket, reptereket, pályaudvarokat, városszéleket, turistalátványosságok tövét, luxuskocsikban vándorolnak fel és alá Európában az Unió szívgyökrei között felélni a még rendelkezésükre álló segélyprogramokat, szánalomperselyeket, együttérzés-zsákokat, lelkiismeretraktárakat. Ama lehetőségeket, amelyeket az államok/nyugati civillszervezetek, intézmények, egykor az atlanti segélyek és a Marshall terv kedvezményezettjei, láttukra éreznek. Kihasználták azt a néhány évig működő bűntudatot, amit a fentiek a hidegháború és vasfüggöny fagyosabbik oldalán élők iránt tápláltak, hiszen amazok elmaradtak a fejlődésben, kényelemben és motorikus civilizációban, a szabadság ritka kincs volt arrafelé.

A segélyekkel történő visszaélés nálunk régóta nem újdonság. A táppénzcsalás egyike volt a túlélési technikáknak, s párosult az alacsony munkaerkölccsel és felelőséghárítással, a munkaidőtékozlással, bürokráciával, lopással és a kispályás csirkefogással. (Legalább nem kell sokat rohangálni a csirkék után...)

A fentiek nem csupán a szocializmus sajátjai voltak, de itt mívelték mesterdalnoki fokon.

Amint azonban exportcikként kivitték nyugatra, hamar kiderült, hogy nem túlságosan vevők rá a zord osztrákok, ködösen néző britek, szigorú németek, csöppet sem sajtmosolyú hollandusok. Egyszer-kétszer át lehetett verni őket, de mint látható, sokadikra begorombulnak és összefognak, hogy a csili-csala csalingrádi és csalavári csalavértanúk nem térhessenek vissza többé országukba.

Mi következik ebből? Itthon kell őket marasztalnunk szép szóval, munkával. Közmunkával, jó programokkal. Nem oktalan segélyhízlalással.

Legalább az utolsó pillanatban, mielőtt még panasszal fordulnának Hágához/Strasbourghoz. Mielőtt ott is megtalálnák a korrumpálható bíróságot.