Kezdjük egy furcsa, mellékesnek látszó megállapítással: élvezhetetlen az a humor, az a vicc, amelyen legelőször és legharsányabban maga az elmondója röhög. Az ilyen szerzet nem csupán ellenszenves, még ha mondjuk államelnök is, hanem mértékét adja alacsony szellemének, neveletlenségének. S mivel ennek a kocsmai, közönséges viccelődésnek (hogy például „feküdjön fel erra az asztalra, kisasszony, és én majd megmutatom magának, hogy értek a mesterséges lélegeztetéshez”) az ellentéte az angol humor, térjünk is át gyorsan arra.

Kedvencünk egy kiemelkedő képességű jobboldali államférfi, akinek szelleméből és szokásaiból sokan csak a mértéktelen whiskyivást vették át. Ez a lord mentette meg Angliát az elmebeteg (és ekként teljesen humortalan) Adolf Hitlertől, mondván „Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket.” És még csak nem is ez a leghíresebb mondása, hanem az a másik, a demokráciáról: „A demokrácia a kormányzás legrosszabb formája, leszámítva azokat, amiket már próbáltunk.” (Amihez legfeljebb annyit tehetünk hozzá, hogy az elhajló próbálkozások eredetibbnél eredetibb formában ma is tovább folynak.)

Igen, persze, Winston Churcillről van szó. És jóideje világ körüli úton parádézó mondásairól. Íme, néhány közülük, annak is bizonyságául, hogy a humor és a bölcsesség mennyire összefonódik.

„Nincs semmi pezsdítőbb annál, mint mikor rálőnek az emberre, de nem találják el.”

„Sose bízz az olyan emberben, aki egyetlen rossz tulajdonságot sem hozhat fel mentségére.”

„Kész vagyok a teremtővel való találkozásra. Hogy a Teremtő felkészült-e erre a megpróbáltatásra, az más kérdés.”

„Rengeteg hazugság van a világon és a legrosszabb benne az, hogy a fele igaz.”

„Szeretem a disznókat. A kutyák felnéznek ránk. A macskák lenéznek bennünket. A disznók egyenrangúnak kezelnek.”

„A történelem kegyes lesz hozzám, mert szándékomban áll átírni.”

„Az ember időnként belebotlik az igazságba, de legtöbbször feltápászkodik, és tovább megy.”

A nagyfokú eredetiség mellett Winston Churchill humorában lehetetlen észre nem venni a másik nagy angol miniszterelnök, a Konzervatív Párt alapítója: Benjamin Disraeli hatását. Disraeli mondta azt, hogy „A nyilvános siker semmilyen formája sem teheti jóvá az otthon elszenvedett kudarcot.”, és az ő nevéhez fűződik (zsidó származású volt, sok tabut már ezzel ledöntött) a következő alapmeghatározás:

„- Az értelmes embereknek ugyanaz a vallásuk.

- És, könyörgök, mi?

- Az értelmes emberek erre sosem válaszolnak.”

Amerikában egy ideje Ronald Reagan republikánus elnök mondásai vannak nagy forgalomban, amelyek mögött azonban sokszor inkább felfedezhető a derűs együgyűség, mint a mély gondolkodás. Bemutatóul:

„Nem számít, hány óra van, mindenképpen ébresszenek fel! Még akkor is, ha épp a kormányülés közepénél tartunk.”

„Hippi az, aki úgy jár, mint Tarzan, úgy néz ki, mint Jean és úgy bűzlik, mint Cheetah.”

„Nem aggódom a hiány miatt: elég nagy ahhoz, hogy törődjön magával.”

Ezzel el is érkezhetünk (miután sírunk egyet azokért, akik kimaradtak) a jelenbe, az aktualitásba.

Kennedy után legkedvencebb amerikai presidentünket, Barack Obamát intelligenciája is kiemeli, nem csak bőrszíne elődeinek sorából, s oly különös élességgel megkülönbözteti közvetlen elődjétől, hogy ő tűnik világosnak, a másik pedig sötétnek.

A napokban, a Fehér Házba akkreditált újságírók tiszteletére adott ebéden Barack Obama talán minden eddiginél jobb formában volt. És ebben nem csak az játszott szerepet, hogy a sajtó és a politika viszonya szokottan humor forrása, hanem az is, hogy az amúgy is, természetes módon, többnyire laza Obama számára a dolgok jobban mennek, mint eddig.

Humora pedig azért egészséges és jó humor, mert tartalmazza annak lényegét, az öniróniát. A humor, tudjuk, kritika – az önirónia ennek megfelelően önkritika.

Íme például mit mondott az idő múlásáról: „A napokban belenéztem a tükörbe, és kénytelen voltam elismerni, hogy már nem vagyok az a jóképű muzulmán szocialista, aki egykor voltam.”

A CNN-ről: „Tudom, hogy az utóbbi időben elszenvedett néhány csapást, de én igazából csodálom az elhatározásukat, hogy egy történetnek minden változatát elmondják, feltéve, ha ezek egyike történetesen igaz.”

A politikai ellenfélről: „Tudom, hogy a republikánusok még mindig azon töprengenek, hogy mi is történt 2012-ben, amivel viszont mindegyikük egyetért: jobban kell dolgozniuk, hogy közel kerüljenek a kisebbségekhez. Tessék, maguk mondhatják rólam, hogy önmagammal foglalkozom, de miért ne lennék én az a kisebbség, amellyel elkezdik. Mit szólnak egy teszthez velem? Nézzük meg, mi jön ki!”

A zenéről, amelynek hangjaira belépett a terembe: „Tanácsadóim aggódtak a bevonulási zene miatt, amely egy rap volt. Ők kissé hagyományosak. Azt javasolták, mondjak el néhány viccet magamról. Csak hogy kissé lejjebb szálljak arról a bizonyos dobogóról. Azt mondtam nekik: de hát haverek, négy és fél év telt el, meddig tudhatok még lejjebb menni?”

Egy hírcsatornáról (MSNBC): „Egyes volt munkatársaim áttértek a másik oldalra. Például David Axelrod most az MSNBC-nek dolgozik, ami kellemes változás, mert eddig az MSNBC dolgozott David Axelrodnak.”

Arról, hogy a History Channel nem fogadta el a meghívást: „Azt hiszem, az az Obama-a-sátán zavarta őket. Persze ugyanez a Fox News-t nem akadályozta meg a részvételben. Sőt, úgy tűnhetett nekik, hogy a hasonlat sértő – a Sátánra nézve.”

A sajtó szerepéről: „A helyzet az, hogy én ténylegesen tisztelem a sajtót. Persze tudom, hogy más a dolgunk. Az én dolgom az, hogy elnök legyek; a ti dolgotok az, hogy biztosak legyetek benne, szerény maradok. Őszintén szólva, én jobban végzem a dolgomat.” Mindezekről bővebben is lehet olvasni itt: politicalhumor.about.com.

Ui. Kevés terünk és főleg időnk volt, nem érinthettük például az önkéntelen humor gyöngyszemeit, amelyeknek a román és a magyar politikai élet – ha nem is „államférfiúi” szinten, mert az nincs – valóságos kincsesbányája. Az egyik legszebb az, amikor egy már említett amerikai elnök bevallja, hogy a B16-ról azt hitte, valami vitamin, nem pedig bombázó.

A legátütőbb mégis a legfrissebb hazai példa: az államelnök, aki valamilyen rohamában ismét kormányfőnek képzelte magát, kijelentette, hogy a jelenlegi (Ponta) kormány nem rontotta el, amit az általa vezetett (Boc, Ungureanu) kormányok műveltek hanem ugyanazt folytatta. Éppen ellenkezőleg, tehetnénk hozzá jerevániasan, visszaadta, amit amit azok eloroztak: a fizetéseket és nyugdíjakat.

S ha már itt tartunk, a fizetéseknél és a nyugdíjaknál, alkalmasint a „munka ünnepét” is illenék kissé a gyógyító humor szemüvegén át jól megnézni. (Kérnénk az idősebbeket, magyarázzák el a fiatalabbaknak a furcsa idézőjeles fogalom jelentését, tartalmát.) Lendületünkön sokat csillapított a napokban ismét megerősített hír, amely szerint a legveszélyesebb mesterség az újságírás: ez jár a legnagyobb stresszel s ehhez képest a legkisebb fizetéssel, ennek gyakorlói halnak bele leggyakrabban és legfiatalabban a munkájukba (vö. infarktus). Egy vigaszunk és egyben programunk is lehet: ne csak a mi magunk, hanem a mások számára is tegyük veszélyessé a foglalkozásunkat, a munkánkat!