Nincs jó véleményem arról, hogy mire fordítottuk az 1989-es forradalom óta eltelt időt. És arról sem, hogy mit kezdtünk a kommunizmus úgynevezett „örökségével”. Ha a hazai kultúrafogyasztás számadataira ránézek félve, a fél szememmel, egyenesen a kétségbeesett jajveszékelés vesz erőt rajtam: milyen rosszul kufárkodtunk azzal, amiért abban az időszakban is megharcoltak emberek. Hogy legyen és jó legyen, hasznos – pártutasításoktól szinte függetlenül. És némiképp ilyen a(z igazi) kultúra fogyasztásának ösztönzése. Hiszen nem csak ideológiailag megalapozott szemetet hoztak létre akkoriban, a kultúraszervezők munkája nem csak a selejt eladására irányult. Persze, volt abból is éppen elég…

De hosszan el lehetne vitatkozni arról, hogyan fizetett rá a kultúrafogyasztás arra, hogy 1989-ben nemcsak a Ceaușescu-házaspárt tették el láb aló nagyon gyorsan máig is kétes okoból, hanem a kultúrában is megszüntettek, kidobtak mindent, ráfogva röptében, hogy az „az átkos örökség” része. Teljesen érthetetlen számomra az is (bár tippjeim vannak az okokra), milyen hosszú-hosszú ideig hiányzott a józanság és megfontoltság a hazai kultúra irányításából, a kultúrafogyasztás újjáépítéséből… És az elképzelés hiánya nagyon jól megmutatkozik a legfrissebb felmérésekből is.

No, de még mielőtt a „kriptokommunista” jelzőt itt szépszerével beszerezném, hadd mondjam el: nem a Megéneklünk, Románia zsánerű pszeudokulturális eseményeket hiányolom abból a korszakból. Igazából nem is hiányolhatnám, hiszen ezek a népünnepélyek különböző, átnevezett formákban fennmaradtak, átmentődtek: ezt nevezi az országos és helyi kultúráról döntő potentátok zöme manapság „kultúrának”, és fő jellemvonásuk az, hogy a különböző évfordulók margóján előkerülnek rövid időre, majd ismét visszagyúrják a szekrénybe, a naftalin közé (elvégre ott van „a kultúra” helye). Ilyen tekintetben nagyon is „őrizzük” a kommunizmus örökségét. Pont azt, ami a „legjobb” volt benne: a selejtet, a marginálist, a kétest…

Amit viszont nem sikerült hasonló határozottsággal megvalósítani: egy olyan határozott és ütőképes, koherens és hosszú távú kulturális közpolitikát helyezni az „átkos” és „elnyomó” helyébe, ami némiképp megakadályozza a teljes elbutulást és a síkagyúságot. Hiszen fél vesét cserélnek manapság Iphone-ra, az utacaszínház pedig alkalmasint az egyetlen kulturális élménye lehet ugyanannak a fél vesével futkározó illetőnek, aki még csak nem is értesült arról soha, hogy az Iphone-ján e-könyvet is olvashatna esetleg, mert erre soha senki még csak meg sem próbálta felhívni a figyelmét. Nemhogy kifejlessze az erre való igényét.

Mi az, hogy színházbérlet vagy könyvtárlátogatás középiskolában? És akkor itt most hadd említsem meg, hogy egy hírneves brassói iskolában csupán egyetlen, a hétvégi buli árát csak részlegesen fedő összegbe kerülő, négynapos színházbérletet lehetett eladni. Mindeközben viszont a színház előtere tele volt középiskolás önkéntesekkel, akik beültek az előadásokra is. Ebből én arra következtettem, hogy ezek a fiatalok kíváncsiak lennének, csak nem tudják, hogy mire, a suliban pedig nem kapják meg az ehhez szükséges felvilágosítást. Mert ugye „kommunista” dolog színházbérletet vagy vendégelőadást reklámozni a tanintézményben, nem lehet arra „kötelezni” a diákot, hogy irodalomórán esetleg a tanárral közösen kivesézzék a közösen megtekintett előadást. Ez az oktatáspolitikai vagy oktatásstratégiai döntés viszont két dologhoz vezet: hovatovább nem lesz vevő a kultúrára (sem a magasra, sem a szubkultúra szubtilisabb formáira), az imígyen ki(nem)nevelt fogyasztó pedig elhiszi, hogy a Megéneklünk Románia zsánerű pszeudokulturális események jelentik a kultúrát. Magyarán: uncsi, üres és emészthetetlen. És akkor ezzel be is zárult a kör. Hiába van ezerféle kulturális szolgáltató és ezerféle esemény, mert csak nézik, mint a bibliai hős szamara (legjobb esetben). Úgyhogy köszi, romániai kultúrpolitika, és köszi, romániai oktatás! Harmincévnyi szabadság után erre a teljesítményre igazán büszkének lehet lenni! (Nyilván, mindig jár a tisztelet a kivételeknek).

Jó, jó, de ne vesszünk el a prózai részletekben, ássunk le az alapokig! Miért is tragikus, ha valakinek általában véve nincs kulturális élménye? Ez egy eléggé logikus és helyénvaló kérdés, így nem alél el tőle bennem a „kultúrnáci”, hogy „jaj, istenem, hogy is lehet ilyesmit kérdezni egyáltalán”? Most nem fogom itt a kultúra antropológiai, szociológiai vagy pszichológiai definícióját bezzegelően lebegtetni, helyette mindössze három vonatkozást ajánlok a kultúra fontossága felől kétkedők figyelmébe ajánlani: 1. a világnak egy olyan jó minőségű tükrét nyújtja, amelyben nincsenek egyetemes igazságok, csak értékek, amelyekben el lehet merülni, magyarán: kellemes időtöltés (roppant fontos a közösségi médiát ilyen módon ellensúlyozni, hiszen ebben a felsoroltak mind nincsenek meg) 2. fejleszti a beleérző képességet, az empátiát, és tágítja a horizontunkat azáltal, hogy megtudhatjuk, nem csak mi alkottunk értéket, nem a miénk a legszebb, a legjobb, a leggazdagabb, a legszebben hangzó stb., mert pont így vannak ezzel mások is, 3. részletesen értesülünk arról, hogy tulajdonképpen milyen értékekre is vagyunk büszkék (mert egy jó ideje ennek ismerete és a büszkeség vígan jár külön utakon). És akkor már nem is folytatom a sort, mert van, akit már a 2-es pontnál (a nem létező „exkluzív” kulturális értékeknél) elveszítettem.

Szóval, oda akarok ezzel kilyukadni, hogy a kultúrában (és ezen belül a különböző művészetekben) való jártasság ma is trendi, és az lesz mindenkoron. És azért van ez így, mert megment például attól az igazán peníbilis helyzettől, hogy egy pontosan 346 éve halott drámaíróval akarjunk levelezgetni, vagy, hogy Beethovent „a zene Mozartjának” nevezzük, s így reklámarcává váljunk fő műsoridőben az alacsony műveltségi szintről készült tévériportnak – s hogy Örkényt idézzem –, „és még egyéb haszna is van”.

De ha már az irodalmi idézeteknél tartunk: amikor a fenti gondolatokat róttam virtuális papírra, Garaczi László magyarországi író egyik Facebook-bejegyzése jött szembe velem, mintegy alátámasztásaként annak, amit éppen fogalmaztam rendületlenül. Az örökbecsű irodalmi idézet nemes szavai így szólnak: „Van, hogy úgy érzed: mekkora egy hülye vagy. És tényleg.”

Nos, pont így állunk harmincévnyi ünnepelt szabadság után: szabadok vagyunk hülyének lenni. Mondjuk, ez sem éppen semmi. Egy kiadós dicsekvéshez azonban nevetségesen kevés…