Mottó:

„Gondolkodik jó sokáig,
Összehíja cimboráit,
Csendesen előrelépett,
És így kezdte a beszédet.”

(Petőfi Sándor: Kont és társai)

Kedves román magyarok, honfitársaim. Hunor.

Aki lassan beszél, lassan is gondolkodik – tudom, hogy a magyar közösség is osztja ezt a meglátást rólam. Nem alaptalanul, de nem rólam, hanem rólatok, -unk, kisebbségi nemzeti közösségről, akarom mondani Önökről kell szóljon ez az a nap.

Nagy nap a mai, pontosabban a tegnapi: 2017-ben ezen a napon írtam alá Iuliana Rîciu, a Legfelső Semmítő- és Ítélőszék bírójának a nyugdíjpapírjait, 2015-ben pedig szintén március idusán értem el a 1,5 milliós követőtábort a Facebook-on – Európában én voltam az első, akinek sikerült ez a teljesítmény. De ezt Önöknek is köszönhetem, nem fogom elfelejteni, ígérem. Csak valahogy soha nem olyan a politikai tényállás, hogy kimutathassam a hálámat. Ámbár egyszer voltam Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön – Ráduly Róbert polgármestertől kaptam is ajándékba egy székely zászlót. Igaz nem vezettük be a Cotroceni-i palota leltárába. Legyünk komolyak, hogy mutatna az, a végén még rám sütné valaki a magyarbarátság bélyegét. Pedig én mindenki államfője vagyok. So wahr mir Gott helfe! Jó na, a románoké kicsit jobban, de hát ez érthető, hisz tőlük sokkal több szavazatot kaptam… A tatárokat köszöntöttem, de úgy emlékszem, hogy csak egyszer, 2015-ben – olyan kevesen vannak és csendesek, hogy szinte tudomást sem veszünk rólunk. Ügyesen beolvadtak. Vagy beolvasztottuk őket. Részletkérdés.

Tisztelt ünneplők, román magyarok!

Csodálom az Önök elődeit, mennyi mindent megtettek az Istenért és a Hazáért. Nem irigykedek, ha irigykedni akarok, elmegyek Németországba, tudok jól németül, pedig román vagyok, senki nem énekli olyan átszellemült arccal a himnuszt, mint én. Természetesen tudok én is a Behajtás 1 fedőnevű akcióról, s arról, hogy a Hann-családért ’62 májusában 30 ezer márkát kapott a németektől a kommunista Románia. De akkor én 3 éves voltam, az nem az én szoros értelemben vett múltam…Szóval szép ez a tavaszi ünnepség, szebb, mint a mi december 1-jénk, de azt szeretem is, mert a miénk. Tudom, hogy március 15-én semmit nem érnek a Petőfi-szobrok koszorúk nélkül, és küldenék én is, mondjuk Fehéregyházára, az közel van őseim szülőföldjéhez, de szerencsére nem kell, mert van elég magyarországi politikus, aki felvállalja a koszorúzást. Látom az arcukon, hogy élvezik is. Én nem élvezném, bevallom őszintén, csodálom is azokat, akik huszárcsákóban jelennek meg. Nekik használ a kampányban, nekem nem használna. Sőt. Ha elmennék, elveszítenék értékes szavazatokat az enyéimtől, mármint a románoktól. A magyaroktól úgyis kapok – elnézést, hogy ilyen szókimondó vagyok – a balsorstépte népben az a jó, hogy mindig tud bízni és reménykedni. Tudom, hogy a szavazófülke magányában képesek lesznek meghozni azt a döntést, amelyik kedvező számunkra, románok számára. Országunk komoly lehetőségek előtt áll – megmutathatjuk a szociáldemokratáknak, hogy fölöslegesen működtek együtt az RMDSZ-el, adtak kisebb kedvezményeket a magyaroknak, le tudjuk taszítani a jelöltjüket.

Honfitársaim az országépítésben!

Tudom, hogy a szabadságharc az elnyomó hatalmak ellen irányult, de biztosítani szeretném a romániai magyar közösség tagjait – mezei állampolgártól politikusig – hogy az általam vezetett ország nem nyomja el a kisebbségeket, és megbecsült helyük van a társadalomban. Mintaország vagyunk. Ezt egyébként a nyugati kancelláriákon is elmondom, ahányszor csak lehetőségem nyílik rá – és mi tagadás, kapok is érte vállveregetést. Van szavam, ilyen kérdésekben, hisz nyugaton engem is kisebbséginek tartanak. Tehát nem nyomunk el senkit, és dühít, hogy egyesek megpróbálják ennek az ellenkezőjét elhitetni. Ünnepnap nem illik veszekedni. De nem értem, hogy miről beszélnek az Önök választott képviselői, miközben iktatják a parlamentben azt a törvénytervezetet, amelyben az Erdély Romániával való egyesülését kimondó Gyulafehérvári Határozat nemzeti kisebbségekre vonatkozó rendelkezéseinek jogszabályba foglalását kezdeményezik. Önök szerint nem fura, hogy az országban élő, két kezemen nem tudnám megszámolni hány kisebbség közül a magyar az, amely örökös frusztrációban él? Mindenki mértéktartó, toleráns, tisztelettudó, kivéve... Tudom, hogy Önök harcos népben születettek, de ne a saját nemzetük, a románok ellen harcoljanak.

Kérem, ne tévessze meg Önöket az, hogy tavaly augusztusban alkotmányossági kifogást emeltem a parlament által elfogadott közigazgatási törvény minden olyan rendelkezés ellen, amely túlmutat az alaptörvényben rögzített anyanyelvhasználati jogon, vagy megengedő módon értelmezi azt. Szemenszedett hazugság azt állítani, hogy 17 éve hatályos, nemzetközi szerződésekben is szereplő kisebbségi jogokat törlök el ezáltal. Arról van szó, hogy ennek az országnak Románia a neve és itt románok élnek. Nem véletlenül mondtam már több alkalommal, hogy én minden román államfője vagyok – ez egy nyitott kör, lehet csatlakozni.

Tisztelet a bátraknak, a beolvadóknak!

És így, a nemzeti ünnepen üzenem, hogy a nacionalizmus veszélyesebb a migránsoknál, már csak azért is, mert itt van az országban – de nem akarok ellentmondani senkinek, fontos a jószomszédi iszony, bocsánat, viszony. Nem kishitűség, ha megelégszünk azzal, amink van, én realizmusnak hívom. Tudom, hogy minden kicsengetéskor felcsendült Váci Mihály Még nem elég! című verse, én is kaptam egyszer egy magyar diákomtól egy fényképet, amelyre azt írta, hogy „nem elég a jóra vágyni, a jót akarni kell, és nem elég akarni, de tenni, tenni kell!” De könyörgöm, minden megvan és klappol. Ez itt a jóság, hát nem látják? Elénekelhetik a himnuszukat, és nem csak a fürdőszobában, ahogy azt Mihai Tudose mondta, hanem az utcán. Hogy a székelyföldi prefektusok mindig begurulnak a zászlóktól? Ezt a PSD-vel kell lerendezni. Én minden tőlem telhetőt megteszek, amit enged a mozgásterem, gondolnom kell a választásokra is. De emlékeztetlek arra, hogy mindenki államfője vagyok, minden román államfője. Március 15-én különösen. Isten áldja meg Romániát, amely az ókori romanizációs hagyományokat folytatva valódi olvasztótégelyként próbál működni minden egyes, az országba szakadt nemzet számára.