„Mink volnánk hát a foltozott / irhájú hirhedt zsoldosok, / kiknek egészen egyre megy, / hogy völgybe, avagy hegyre megy..." Kovács György Zsoldosdalát azóta sem feledtem. Mert ez a csodálatos a versmondásban: ha nagy egyéniség mondja, aki érti is a verset, de nemcsak érti, hanem át is szűri magán, de nemcsak átszűri, hanem átégeti valósággal, akkor beléd is ég, a hallgatóba. Lemezről hallottam ezt a verset is, mint az Elbocsátó, szép üzenetet, a Bántani nem akarlakot s annyi mindent, de még így, lemezről is éreztem a dal sodrását, erejét, kíméletlenségét.

Kovács György, Illyés Kinga, Banner Zoltán, Varga Vilmos, Boér Ferenc - Erdélyben ők éreztették meg, milyen nagyszerű dolog is a vers, a színpadra, a közösség elé vitt, bocsátott vers, az, amely nemcsak a közösséghez szól, hanem formálja is azt. És most, hosszú szünet után Bogdán Zsolt kezdi el újra ezt a folyamatot.

Verset mondani, versről beszélni – majdnem ugyanolyan reménytelen feladat. Fuvolázással, harsonázással, orgonázással, lefelé csapott állal s vérben forogó szemekkel semmit nem érünk el, illetve éppen az ellenkezőjét annak, amit el szerettünk volna. Azzal sem megyünk semmire, ha egy beszélgetésben folyamatosan lihegünk és pihegünk, s egyik „rendkívüli" a másik „csodálatosat" követi. A hallgató nem biedermeier sóhajokra vágyik, hanem élményre, olyan élményre, amely tőled érkezik, de hozzá, s úgy, hogy mihelyt befogadja, már magát is érzi benne, és ennek következtében erre a szakaszolásra sem emlékszik, az időrendre: minden egyszerre történik.

Amikor 1991-ben elindult a Lyukasóra, kissé csodálkoztam az összetételén (Kánya Kata bájos nőnek tűnt csupán, Gyurkovics bájtalan ripacsnak), de miután időt adtam nekik, nem lehettem elégedetlen. Annyi mindenkit ismert ez a néhány ember (Szabó Lőrinctől Nemes Nagy Ágnesig és Illyéstől Kormosig az egész magyar irodalmat, a kortársakról nem is szólva), olyan remekül tudtak mesélni (ilyen szempontból kétségtelenül Lator László „vezet"), és olyan nagyszerű feladványokat hoztak (emlékszem Gyurkovics Rejtő-versére és Lukácsy Sándor Mikesére), hogy csak örülni tudtam és akartam. Kérdés persze, az, akinek nem volt irodalmi alapja és érdeklődése, vagy sokkal kevesebb, az mennyire tudta élvezni ugyanezt.

„A Lyukasóra öregurak öreguras beszélgetése" – olvastam később, és bár megütött a mondat nyersesége, értettem, mit kifogásol az illető (egyébként író és nagyon is művelt). Érezhették ezt a műsor készítői is: megjelent Ráckevei Anna és Lackfi János, és mindketten színt és dinamikát hoztak a társalgásba, fiatalosságot. Megmaradt az érdekes múzeum, de megszületett az irodalmi youtube.

Most viszont megszűnik, vagy már meg is szűnt. Hiába minden: könyörgés, nézői levél, érvek felsorolása, a nagy nevek (a már említetteken kívül Mácsai Pál és Várady Szabolcs is tagja volt a „stábnak"). Ahogy korábban a sokkal patinásabb, hosszú évtizedeken át sugárzott rádiós Játék és muzsikának véget vetettek, úgy most a televíziós Lyukasórát találják fölöslegesnek.

Én magam is céloztam rá ebben az írásban, milyen nehéz a verset jól mondani, versekről jól beszélgetni. De az, hogy valami sokak szemében elavult, és mindannyiunk szemében nehezen megoldható, még nem azt jelenti, hogy segítenünk is kell a folyamatot, és valamiféle „lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten" szemlélet jegyében feladjuk a kultúrát, ahelyett, hogy próbálkoznánk.

A Lyukasóra tudott javulni, tehát nem kellene a sufniba hajítani.