A történet bohózatba illő. Bizonyos Matteo Politi a mesés Nyugatról hazánk földjére tévedt, s mint hajdan a brassói műkincskereskedő Martin Honigberger a távoli Kínában, ő is gyógyításba fogott. Az olasz parkolóőrből lett álsebész összekötötte a hasznosat a kellemessel, a bulvárvilág sztárjai közt keresett magának ügyfeleket, akik nem annyira egészségesek, mintsem szépek szerettek volna lenni. Esztétikai műtéteket végzett, mellnagyobbítás, botoxkezelés állt a kínálatában. Dicséretére és mentségére legyen mondva, semmilyen panasz nem volt a munkájára, sikeres hályogkovácsként űzte mások mesterségét.

Az is a bohózat része, hogy olyasmin bukott le, amire a legkevésbé számított, a műtősnővéreknek feltűnt, hogy nem a kórházi protokoll szerint mos kezet. A kéz kezet mos elve egyébként fontos eleme a történetnek. Időközben kiderült, hogy a közegészségügyi igazgatóság engedélyeinek beszerzésében egy hazai ügyvéd segítette Politit, aki a mese szerint egy hivatalnok szánalmát elnyerve szerezte meg a szükséges jóváhagyásokat úgy, hogy nem valamely jónevű egyetem diplomáját, még csak nem is a hazai magánegyetemek felettébb értéktelen oklevelét mutatta fel, hanem az obskurus Pristinai Egyetem által kiállított diplomát. Amelyről csakhamar kiderült, hogy hamis. Miként az ügyvédről is, hogy álügyvéd, aki nem is szerepel a hazai ügyvédek névjegyzékében. Ahogyan Matteo Politi is legfeljebb valamely olaszországi orvos kocsiját parkolta le, a parkolóházban, ahol dolgozott, s ahol elegendő volt a nyolc osztályos végzettséget igazoló papír is.

Mint egy krimi-bohózatban úgy ért véget a színjáték: a román–magyar határon, szökés közben csípték fülön a botcsinálta doktort.

A taps azonban elmarad.

Mert ami történt, igazolja azt, hogy hogyan működnek a hivatalok, az intézmények, még az egészségügyi intézmények is, amelyek az adófizető polgárok biztonságát kell szolgálniuk. Mert ugyan ebben az országban számos naiv sztárocska hiszi azt, hogy mellnagyobbítással, ajakvastagítással sikeresebb énekes lehet, s hogy ebben segíthet egy ismeretlen olasz dottore, ha már a hazai orvosok Nyugaton praktizálnak. De azt senki sem hiszi el, hogy egy álügyvéd háborítatlanul képviselhet bárkit is az állami intézményeknél, s hogy amit sok száz gyakornok orvos nem tud elérni, azt egy hivatalnok jó szívére apellálva el tudja érni ő.

A történet bizonyára sohasem jut el a végkifejletig. Nem derül ki soha, hogy az álügyvéd kiket fizetett le, hogy egyáltalán szóba álljanak vele, hogy a hivatalnok szánalmát mekkora összeg váltotta ki. Hogyan, miért és mennyiért engedték át műtőtermeiket a bukaresti magánkórházak Politinek.

Ami bizonyos, csak annyi, hogy a sors furcsa fintoraként fogható fel az, hogy a nagy mellbőségű hazai orvosprofesszorok ellen sokan éltek-élnek panasszal, a mellnagyobbító parkolóőr esetében egyetlen malpraxis-gyanús eset sem merült fel.

Semmi sem igazolja a korrupció mértékét, mint Matteo Politi pályafutása. Noha nem történt tragédia, már nem lehetünk soha biztosak abban, hogy repülőgépünket nem egy nemrég agyvérzést szenvedett traktorista irányítja-e, akinek orvosa, a híres-neves osztrák dr. Oetker állított ki tanúsítványt arról, hogy alkalmas pilótának.

Már rég óta gyanítom, csak nem sikerült megfogalmaznom soha ilyen  szemléletesen, mint most, hogy Románia a sok millió matteo politi országa.