Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér. Ez is egy közmondás. Elismerem, bosszantó, de azért csak közbölcsesség. Olyan ítélet, amely a realitás erejére, kőkemény logikájára figyelmeztet. Mert hiába szabtad túlmerészre a vágyaid, ha nincs hozzá cérna, szövet, pénz. Avagy cérnád, szöveted, lóvéd.

Még mindig a bedőlt hitelek uralkodnak a banki adósok felett. Már eddig is, a válság kezdete óta, számtalan elemzés fejtegette tudós erények csillogtatásával a mostani szorult helyzetet, a hitelfelvétel korlátlanságában vetett tévhitet, azt hogy nyugodtan fordulj a banki szolgáltatások végtelen tárházához: mindig kaphatsz kölcsönt előnyös feltételek mellett. Kezes és garancia nélkül, csak úgy a szép szívedért. A fedezet, a feltételek nem is fontosak, vagy apróbetűsebbek az aprómolekulánál.

Az emberek szeme előtt a kertes családi ház, a gyönyörű 500 négyzetkvadrátos elővárosi palotácska lebegett. Kocsik, fényűzés, kényelem, kertvárosi idill. Ahogyan a mozikban, tévékben sugározzák neked, bele a hiszékeny egytekervényedbe. Ja és az örök magyar irigység, amiért a koszos szomszédnak, aki csak a tegnap keveredett be a városba, rázta le a ganyét a bocskoráról, könyökölt fel a céghez, egy senkiházi – a magyar irigység és szomszédmocskolás végtelen repertoárját itt metszem el, hiszen azt az érintettek sokkal jobban kimerítenék, mint én – már van, megszerezte, összelopta.

És van még egy, nem is mindig tudatos oka a nyakló nélküli, át nem gondolt hitelfelvételnek, a családi ház utáni eszeveszett önpusztításnak. Az értelmiség propagandája. Szinte közhely a legújabb kori magyar irodalomban, publicisztikában a panel-ellenesség. Az a megvetés, amellyel a közmédia a tömbházakat, lakótelepeket, a lakótelepi lakásokat illeti. A „panel-proli" kifejezés ebben az összefüggésben a legsúlyosabb sértésnek számít. Ők a személyiség-hiányosak. Elnyomottak, manipuláltak, beskatulyázottak, börtönlakók, akik csak sóvárognak a szabadság és bensőséges emberi kapcsolatok iránt. Elidegenedtek.

Mitől is? Hamarjában: a lakás nélküliségtől, az albérleti nyomortól, a falutól, ahol a sár vendégmarasztaló, a civilizáció rozzantságától. A távoleső kultúrától.

Mintha tisztátalan dolog, megvetendő gazemberség lenne lakótelepi lakásban lakni, felnőni, élni. Egy két-háromszobásban, amelyhez jár fürdőszoba, kamra, konyha és egy kis beüvegezett vagy arra váró balkon. Kicsiny alapterület. De életforma. De a sajátod. Nem irigylésre méltó. Ámbátor van hová hazamenned. Vannak szomszédaid. Emberek között laksz. Biztonságosabb. Jó: biztonságos.

Megnyugtató, hogy vannak körötted mások. Olyanok akikkel összehozott az azonos, a közel hasonló sors, társadalmi helyzet. Megbecsültség. Szar nyugdíj.

Megszerezhető (volt) viszonylag elérhető áron. Itt érettségizett a gyerek, innen ment mérnökire, orvosnak, kereskedelmi alkalmazottnak. Vállalkozik. Ide hozza az unokákat, mert itt van a közelben a játszótér, üzlet, piac, park. Igaz a negyedik emelet, de van felvonó, ha el nem romlik. (Elromlik.) A szemetet hetente kétszer elhordják, a szelektív szemetet hamarabb a romákok. Csak le kell vinni. Kimenő az életbe. Találkozás a nálad is szegényebb emberekkel, a guberálókkal. Megnyugtató.

Van fedő a fejed felett, megoldottad a fűtést, leváltál a közösről, van (meleg)vized, könyvtárad a falakon, egy jobb festmény a Hargitáról. Boldog vagy.

Ma már nem építenek blokkot. Tömházat. Hatalmasat. Olcsóbbat. Részletfizetéssel megválthatót. Amit majd évtizedek alatt lakályossá teszel, ahogyan megszabadulsz a törlesztőrészletektől, amelyek nem is voltak megterhelőek. Ma már csak nyelest rittyentenek. (Anyelest.)

Most miért is vágynál családi házra, ahol mindig minden elromlik, ahol mindig van mit javítani, tajkolni, amit állandóan takarítani kell, bejárónőt fogadni, rettegni a betöréstől, bombabiztos ajtót beszerelni a gyerekbudira is, ahol szomszédnak zöldebb az Olaszból hozatott gyepe, futóbb a kocsija, nagyobb a garázsa, külföldibbek a gyermekei – magányosabb és még irigyebb, mint te.