„A sport az európai civilizáció egyik legfontosabb építőköve” – mondta a minap Orbán Viktor Dunaszerdahelyen, a részben magyar állami pénzből létrehozott MOL Labdarúgó Akadémia megnyitóján. A kijelentés minimum meglepő egy olyan politikus szájából, aki számára az európai kultúra szervesen és megkérdőjelezhetetlenül keresztény. Nem másért, csak a vallástörténet és a teológia jelenlegi állása szerint Jézus sosem mondta, hogy „ahol kétszázan vagy háromszázan összejönnek az én nevemben, hogy szurkoljanak, ott vagyok közöttük”. Azt se felejtsük el, hogy 393-ban I. Theodosius római császár éppen a kereszténység védelmében tiltotta be az ókori olimpiai játékokat azok pogány szellemisége miatt.

Nagy hiba lenne azonban tipikus politikusi sületlenségnek minősítve azt, átsiklani a magyar miniszterelnök megállapítása felett. Orbán Viktor ugyanis sokkal helytállóbb meglátást fogalmazott meg a civilizáció aktuális állapotáról Dunaszerdahelyen, mint bármikor korábban, amikor annak keresztény mivoltáról szónokolt. Hogy az, amit európai kultúrának nevezünk keresztény gyökerű, na meg görög-római, formáit tekintve  pedig jelenleg is keresztény, nehezen megkérdőjelezhető ám, hogy aktuális tartalmát, szellemiségét illetően is az volna, igencsak kétséges. Birtokolni vagy létezni? című munkájában Erich Fromm kifejti, hogy ha az európai civilizáció érzületében keresztény volna, akkor emberi ideálja a mártír lenne, aki feláldozza magát istenért vagy embertársaiért. Fromm szerint azonban kultúránk központi figurája nem a mártír, hanem a görög és a germán mitológiából, Homérosz eposzaiból ismert, a hatalomért, a sikerért bátran harcba szálló, azért mindent kockára tevő pogány hős.

Ezen embertípus tipikus megtestesülése napjainkban a sportoló, aki mindent vállal a győzelemért, kinek élete a siker, a dicsőség kényszeres, bármi áron való hajszolásáról szól. Na, meg a pénzről, a minél több pénzről. Korunk héroszai, a showbíznisz ikonjai mellett, a sztársportolók, Lionel Messi, Cristiano Ronaldo, Neymar és társaik. Nincs az a vallási személyiség, valószínűleg még Ferenc pápa sem, aki népszerűség tekintetében versenyre kelhetne ezekkel a modern gladiátorokkal, s az is hétszentség, hogy jóval több magyar ember számára cseng ismerősen Dzsudzsák Balázs vagy Hosszú Katinka neve, mint dr. Erdő Péteré. Egy magát kereszténynek valló, városi környezetben élő átlagos szülő valószínűleg támogatóan áll gyermeke mellé, ha az versenyszerűen akar sportolni főleg, ha némi tehetséget is mutat, ellenben komolyan kezd aggódni csemetéje jövője, sőt elmeállapota miatt, amennyiben az bejelenti, hogy Jézus tanításainak szellemében szeretné leélni az életét. Nincs is ebben semmi meglepő, hiszen emlékiratainak tanúsága szerint, a nagy keresztény-humanista Albert Schweizert is kézzel-lábbal igyekeztek lebeszélni magukat hívő kereszténynek valló rokonai és ismerősei, teológus kollégái, amikor bejelentette, orvosnak tanul, hogy Afrikában szolgálhassa embertársait. Jóakarói azt bizonygatták neki, hogy Jézusnak a felebaráti szeretetről, embertársaink önzetlen szolgálatáról szóló tanításait nem kell szó szerint értelmezni, illetve túl komolyan venni, főleg ha szépreményű teológusprofesszor az illető.

„A kultúra nem bizonyos tevékenységek merő összege, hanem életmód” – állapítja meg T. S. Eliot A kultúra meghatározása. Jegyzetlapok című esszéjében. Eliot meghatározása alapján kultúránk, jelenlegi állapotában bajosan minősülhet kereszténynek, sportosnak annál inkább. A XXI. század Európájában a sport sokkal központibb eleme az életmódnak, mint a vallás, mozgósító ereje  is lényegesen felülmúlja ez utóbbiét. Korunk igazi szentélyei a stadionok, ahol a sportrendezvények ceremoniális keretben zajlanak, a nézők pedig gyakran eksztatikus tudatállapotban ünneplik bálványaikat. Az idei labdarúgó vb mérkőzéseit 3 millióan látták a helyszínen, a televízióban pedig egymilliárdnál is többen. Nincs az a keresztény vallási esemény, amely ennyi embert vonzana. Feltehetőleg sokért nem adná a veszprémi püspök, ha egy átlagos vasárnapon ugyanannyi, s ugyanolyan lelkes ember sietne misére, mint a Veszprém Arénába, kézilabda Bajnokok Ligája mérkőzésre. Arról nem is beszélve, hogy a Telekom Veszprém meccseire senki nem jár megszokásból, illendőségből, a látszat kedvéért vagy azért, mert keresztény ember imídzset épített magának, egy Nagy László blokkolás, egy Sterbik védés vagy egy Ilics gól pedig vélhetően erősebb érzelmeket gerjeszt a szurkolókban, mint egy jól sikerült szentbeszéd a hívekben.

„… a nagy futballmeccsek a római cirkuszhoz hasonlóan főképp az irracionális viselkedés ürügyét és lehetőségét jelentik: a szurkolók elveszítik egyéniségüket, egy törzsi közösség részeivé vállnak, viselkedésüket a nyájszellem irányítja – a tribün adta névtelenség befogadó oltalmában szabadjára engedik a másik elutasítását, az ellenfél legyőzését és jelképes (de gyakran valóságos) megsemmisítését célzó agresszív ösztöneiket” – írja Mario Vargas Llosa A látványcivilizáció című művében. Ezt a tribális érzületet és a vele járó megnyilvánulásokat szokták a sport modern apostolai közösségi érzésként, az élsportot pedig közösségépítő közegként említeni. A Nobel-díjas író egyébként nem sportgyűlölő, maga is aktív szurkoló, aki testközelből ismeri a stadionok népének időnkénti hordaszerű megnyilvánulásait. Vargas Llosa azt, hogy napjainkban a sport a civilizáció egyik fontos építőelemévé vált, nem pozitívumként, hanem a kultúra kilúgozódásának egyik megnyilvánulásaként értelmezi, s megállapítja: míg az ókori görögök egymást kiegészítve művelték a testet és a lelket, addig napjainkban „a sportot szellemi munka helyett, annak kárára űzik”.

A keresztény kultúra olyan embereket adott a világnak, mint Thomas Beckett, Assisi Szent Ferenc, Avilai Szent Teréz, Eckhart mester, Albert Schweizer vagy Kalkuttai Teréz Anya. A sportcivilizáció olyanokat mint Maradona, David Beckham, Messi és Cristiano Ronaldo. Utóbbiak nem csak jól cseleznek, de jól is keresnek. Ez már két ok, hogy csodáljuk őket.