Új emberekkel találkozva és bemutatkozva, állandóan azzal szembesülök, hogy gyermekkorukban ők is megszállottan vonzódtak az ókor, a régészet, a régmúlt tárgyi emlékei vagy a régi épületek története iránt. „Én is régész vagy egyiptológus akartam lenni” – hangzik el legtöbbször a már-már sztereotip válasz, nagyban enyhítve általában a szakbarbárság és hiperspecializáció adta eltörölhetetlen szakadékokat „laikus” és „szakember” között. Bármennyi is igaz ezekből a folklórszerű válaszokból, egy biztos: gyermekkorában a romániai társadalom szinte minden tagja rendkívül érzékenyen reagált gazdag történeti múltjának tárgyi és épített örökségére. De mi lesz ezzel, az egyetemi nyílt napokon vagy régészeti parkokban, interaktív múzeumokban igazoltan érzékelhető gyermekkori szenvedéllyel a felnőttkorban? Ekkor jön képbe a kortárs XXI. századi társadalomban is jelentős szerepet játsz(hat)ó régész-oktatás és műemlékvédelmi szakemberképzés jelentősége és problémája.

A fiatalkori Indiana Jones vágyálmok, egyiptománia és a régmúlt iránti mitikus érdeklődés gyermekkori láza sokaknál enyhül vagy elvesztődik a tizenkét éven át tartó hagyományos romániai történelem-oktatás folyamatában. Mindez persze sok mindenen múlik: a középiskolai oktatás során sok diákban már egyértelműen eldől, hogy reál vagy humántudományi érdeklődés felé tendálnak, másoknál a döntés csak a középiskola végén dől el, és elsősorban anyagias, pragmatikus érvekkel támasztják alá, miért nem „éri meg” régésznek, történésznek lenni a XXI. században. Akikben mégis megmarad a gyermekkori szenvedély vagy ritkább esetben egy-egy emlékezetes történelemtanár, kiváló pedagógus hatására döntenek a múlt kutatóivá lenni, azok számára valóban releváns kérdéssé válik a középiskola végén: hova tovább romániai régészképzés?

A diákok egy kisebbik része választja már első éves korában a külföldi lehetőségeket, annak ellenére, hogy ennek elviekben az Európai Uniós szabályok és mobilitás értelmében semmilyen akadálya nincs. Ha kellően jó eredménnyel végeznek, a romániai (magyar) diákok akár ösztöndíjas helyeket is kaphatnak úgy Magyarországon, mint az Unió bármelyik országának régészeti tanszékkel rendelkező egyetemein. A lista óriási: jelenleg Európában a legjobb régészképzés kétségtelenül az Egyesült Királyágban (Cambridge, Oxford, London, Durham, York), Hollandiában (Leiden) és Dániában (Aarhus) zajlik, de a németországi régészképzés is kiemelkedő (Berlin, Tübingen, Köln). Természetesen, ezek az egyetemek évszázados, nemegyszer több évszázados múlttal rendelkeznek és a világ legjelentősebb régészeti helyszínein vezetnek kutatásokat. Privilegizált helyzetük egyrészt régiségük és történeti múltjuk, másrészt – és ezt különösen kihangsúlyozom – rendkívüli anyagi lehetőségeiknek és kiválóan felépített marketingjüknek köszönhető. Az erdélyi magyar diákok vagy hallgatók – különösen a mesteri és doktori képzés idején – a magyarországi régészképzést választják általában, hisz az ottani régésziskolák úgy anyagilag, mint szakmailag sokkal változatosabb lehetőségeket biztosítanak számukra, ám ugyanakkor nem kell az idegen nyelvekkel megbirkózniuk.

Mifelénk a diákok választhatnak, hogy román vagy magyar nyelven óhajtanak régészképzést folytatni. Amennyiben előbbit választják, sokkal több lehetőség áll előttük: Kolozsváron, Bukarestben, Jászvásáron, Temesváron, Gyulafehérváron is tanulhatnak, valamint néhány egyetemen – így Nagyszebenben, Nagyváradon, Craiován vagy Konstancán is találnak régészeti képzést vagy szakirányt a történelem-karokon belül.  A román nyelvű régészképzést alapvetően a kolozsvári és bukaresti iskolák dominanciája jellemzi: mindkettő döntően klasszika-archeológiai képzést nyújt, tehát a görög-római és dák (La Tène-kultúra) korszakra fókuszál, néhány kisebb-nagyobb őskori ásatást vagy szakosodási lehetőséggel megtoldva. Nincs ez sajnos másképp az ország egyetlen, magyar nyelvű régészképzésével sem, amely gyakorlatilag csak alapképzést nyújt a hallgatóknak, magyar nyelvű régészeti mesterképzés jelenleg nincs Romániában.

Mindkét hagyományos, a XIX. század végén indult régészeti iskola és annak mellékhajtásai (Gyulafehérvár, Temesvár, Jászvásár, stb.) Románia 17 000 régészeti helyszínének kevesebb, mint felét fedi le szakmailag, a jelenleg bejegyzett 900 régész közül (amelyből megbecsülni is nehéz hány dolgozik valóban a szakmában – talán kevesebb, mint 600) pedig alig akad olyan, aki a Kr.e. 5000–Kr.u. 271 utáni időszakkal foglalkozna. Magyarán tehát, a romániai régészképzés – a szakmai és súlyos anyagi hiányosságain túl – igencsak disszonáns szakmai palettát nyújt annak a kevés hallgatónak, aki erre a szakmára adja a fejét. A romániai régészképzés elsősorban klasszika-archeológiai képzést nyújt, másodlagosan talán őskorit, szinte teljesen mellőzve a kora középkori és középkori régészetet, annak ellenére, hogy a jelenleg Románia területén található mintegy 30 000 bejegyzett műemlékvédelmi épület jelentős része a XI-XIX. század között épült. Olyan szakmai „egzotikumokról”, mint ipari régészet, elméleti régészet, városi régészet, régészeti örökségvédelem, egyiptológia már nem is érdemes beszélnünk, bár a környező országokban már erre is akad példa – elég itt például a nagy múltú magyar vagy lengyel egyiptológiára gondolnunk.

A régészoktatás egyik krízise ugyanakkor a fiatal generációk munkahely-keresése: sajnos a romániai régészoktatásban részt vevők jelentős része nem a szakmában fog elhelyezkedni, annak ellenére, hogy jelenleg Románia 730 múzeumában óriási igény lenne új, friss szakértői gárdára, nem is beszélve a mifelénk még gyerekcipőben járó közönségrégészet, kulturális turizmus, régészeti örökségvédelem, megyei örökségvédelmi hivatalok, műemlékvédelmi rendőrség és építészeti cégek körében tapasztalt régészhiányra. Munkahely lenne tehát „dögivel”, csak épp a román állam nem menedzseli kellő alapossággal az utánpótlás biztosítását. Kulturális eseményekre és innovációra, tudományos munkára Románia jóformán alig ad pénzt, így még ha az igény meg is lenne múzeum-hálózatunk és régészeti állományunk vérfrissítésére és szakmai reformjára, sajnos anyagiak hiányában egy ilyen nemzeti program is csak merő álmodozás maradna.

A nyugati példák sikere és az egyre gyarapodó uniós pályázatok, építészeti nagyberuházások, nyári egyetemek és kötelezővé vált műemlékvédelmi munkálatok egyre sürgősebbé teszik, hogy úgy egyetemeink, mint a helyi önkormányzatok és a kormány is belássa: Romániának van oka erőt, energiát és új embereket alkalmazni a műemlékvédelem és régészet, valamint kulturális turizmus területén. A világ vezető régészeti parkjainak és múzeumainak sikere jól mutatja, hogy a régészet és műemlékvédelem nemcsak régészek és történészek hóbortos kedvtelését szolgálja, hanem a társadalom művelődni vágyó rétegeit is, továbbá igen jelentős anyagi vonzattal is kecsegteti a helyi önkormányzatokat. Mindehhez elsősorban egy műemlékeink és régészeti örökségünkért felelős politikai elit és egy megreformál(ha)tó régészképzés szükséges. Nem kicsi munka…