Félretéve az ideológiai meg világnézeti különbségeket, eltekintve attól, hogy valahonnan jöttünk, örökségünk van, pusztán csak a tényekre szorítkozva, hasonlítsuk össze a kialakult két oldalt. Cinikusan és célelvűen cselekszünk, mintha politikusok volnánk, csak a magunk hasznát nézzük.

Lopnak mind a két térfélen. Nyilván a hatalmi pozíció erősebb csábítást és több lehetőséget jelent, ha van mérhető különbség, legfeljebb a képmutatásban. Sőt arra is figyelnek, hogy nem kriminális cselekményekről van szó, egy-egy esetet kivéve, hanem csupáncsak gyomorforgató, hányingert keltő szabályos gazdagodások és gyarapodások róhatók föl a politikusoknak és a holdudvarnak. Valószínűleg benne van a játékban az igazságszolgáltatás függősége is a politikától, mert mindkét oldal próbálkozott már – eredménytelenül – elszámoltatással a népi igény nyomán.

A gazdaságpolitika nehezebben értelmezhető laikus szemmel, csupán érezzük, rosszabbul élünk, mint... Az elmúlt nyolc évben drasztikusan emelkedett az államadósság, most megpróbálják faragni ezt a mutatót minden áron. Melyik a jobb? Eladósodni, adósnak lenni nem jó, de a világgazdaság sikeres országai mind nagyon eladósodottak, és nem foglalkoznak ezzel. Hogy éppen épülnek-e kihasználatlan autópályák, repülőterek és díszburkolatok meg szökőkutak? Megintcsak hozzáállás kérdése, hogy ezt fejlődésnek vagy pótcselekvésnek tekintjük?

A határon túliak, a cigányok, a szegénység kezelésében csupáncsak retorikai különbségeket érzékelünk (nincs pénz valami nagyot, értelmeset csinálni ezekben az ügyekben), s az érintettek érzékenysége egyelőre a szép beszédet is jutalmazza. Így a szegények körében a baloldal az erősebb, a határon túliak között a jobboldal. A segélyek, támogatások összege nem mutat nagyobb ingadozásokat, a célszemélyek változnak.

A közigazgatásban mindegy volna, hogy a korábbi önkormányzati (szubszidiaritív) modell működik, vagy a jelenlegi átalakítás nyomán kialakuló központi irányítás – ha bármelyiket is jól csinálnák, s nem a pénz hiánya teremné a megoldásokat. Egészségügy, közoktatás, egyéb nagy rendszerek szintugyanúgy.

A kultúra érzékeny területén csak a magunkfajta értelmiségiek háborognak: hogy éppen Nyírőért vagy Kertész Imréért rajong a támogatott holdudvar, a választópolgárnak tökmindegy, hogy melyiket nem olvassa, és éppen melyik darabot játssza az a színház, ahová nem teszi be a lábát.

A külpolitika terén a szomszédos és a távolabbi európai országokban hol baloldali, hol jobboldali kormányok vannak hatalmon, s ilyenkor a magyar kormány „Varsói Gyorsról" meg bal/jobboldali fordulatról vizionál, ami végigsöpör a világon, illetve ráront a nemzetére, s teszi tönkre. Minő fokozódás! De a határokon túlra vetített magyar állapotok víziója sántán biceg a nemzetközi pályán. Arrafelé nem veszik ennyire komolyan a megosztó kérdéseket.

Gyakorlatilag az is mindegy, hogy bevallják-e, hogy hazudtak reggel, délben és éjjel, vagy ők sose nem, a hazudozás mértéke is nagyjából konstansnak tekinthető. De mindkét oldal, sajátosan félreértve a demokratikus berendezkedés lényegét, egyfajta szavazatmaximalizálásra szorítja a pártműködést, s ehhez beveti a tömeglélektan meg a média minden eszközét és gyakorlatát.

Egy valamiben érzek nagy különbséget: hogy mennyire nézik hülyének, megvezethetőnek a népet, a választókat. Ebben határozottan sértőnek találom a Fidesz kommunikációs technikáját. Az alkotmányozó (alaptörvényező) komédia a négy átírással és a köréfújt keresztény-magyar humbuggal csupáncsak arra szolgál, hogy külsődlegesen demokratikus ország maradjunk itt az EU beltagjaként.

Sőt, még néhány elemét a nagy külföldi nyomás hatására meg is változtatják majd kedves fülkeforradalmáraink, ha már Brüsszel meg a Velencei Bizottság annyira akarja. És marad az a lényegi, alig burkolt akarat, amely a választókerületek újraszabásával, a szabályok folyamatos változtatásával lehetetlenné teszi a jelenlegi hatalom leváltását.

Valószínűleg kevesebben vagyunk, akiket sért, ha hülyének nézik. S, bizony, ennyi elég is lehet az újraválasztáshoz.