Egykor az iskolázás (peregrinatio academica) a társadalmi felemelkedés egyik legfontosabb szabad, nem feltétlenül ranghoz és méltósághoz kötött módozatát jelentette. Aki iskolákat és egyem(ek)et járt, az előtt gyakorlatilag nyitva állott a hivatalviselés, karrier, megbecsültség és a vagyongyűjtés szabadsága, lehetősége. Az erkölcsi fölmagasodás éppen úgy, mint az elrothadás és az elaljasulás. Kinek-kinek szabadságában állott eldönteni: enged-e a körülmények csábításnak, avagy ellenáll az ördögnek. Az iskola sokba került, áldozatokat követelt, de bőven megtérült a befektetett anyagi és intellektuális hajtóanyag.

Manapság? Hát, úgy tapasztalom, itt erős zavar uralja a közvéleményt. Egyfelől mindenki elismeri a tanulás hasznosságát (fontosságát?), másfelől viszont úgy hiszik, hogy a pénzcsináláshoz (mi másért tanulnánk, kérdik józan bunkósággal) tehetség, ravaszság, különös képességek birtoklása szükséges: nem riadni vissza az erőszaktól, fegyverhasználattól, durvaságtól, korrumpálástól, a törvényszegéstől sem. Amint az meg van írva az élet és Hollywood forgatókönyveiben.

S ha már megvan az a pénz – amiből soha nincs elég, akárcsak babám csókjaiból – jó, elméletileg tehát összegyűlt a vagyon, akkor feltevődik a pusztán elméleti kérdés: mire fordítható?

Az üzlet üzletet szül, a pénz pénzt fial, régiesen szólva. Befektetések, fejlesztések, jótékonyság is választható. De el lehet verni luxuscikkekre, kéjútakra, hobbykra, művészetpártolásra, műgyűjtésre.

Régebb még ide tartoztak a szép színésznők (ma már nem is szükséges az art-rimákért a műcsarnokokba járni), Monte Carlo (tele a világ sokkal szexibb játékbarlangokkal) és a kártya (jobb az euro/dolláros bankkártya), a földbirtok (manapság már macerás a különféle mezőgzdasági szabályozások, EU-előírások, termékeredet-vizsgálatok, nemzeti földalapvédelem miatt).

A svájci és angol iskolák, néhány hónap óta erőteljesen rávetették magukat Eurohazánkra. Arra szólítják fel a szülőket és ifjakat, hogy küldjék gyermekeiket/ iratkozzanak be drága, exkluzív svájci és angol magán-nevelőintézetekbe, ahol az akadémikusok, politikusok, világhackerek és nagytőkések, kény- és kéjurak/hölgyek képzése folyik. Az órák rövidebbek, tartalmasabbak, csupa gyakorlati tudnivalót okítanak, bíztatják a közönséget a felhajtók, fejvadászok, reklámgüzük. Célpontjuk a naiv milliomosok közössége, a telekspekulánsoké, a politikai alvilág aktoraié.

Jó, a honi tanüggyel szembeni bizalmatlanság nem mai keletű. Az érettségik ugyanakkor nehezülnek, a trükközési lehetőségek szűkülnek. A csalók, ha rajtavesznek, szűkölnek.

A britek és a svájcerek úgy ítélik meg, hogy a szaudi olajmilliomosok nem nemzenek elegendő számú beiskolázható utódot, ezért esett a választásuk a tehetséges vagy tehetséget nélkülöző romániai ifjakra, mert úgy látják, az apák és anyák korruptsága, csalásegyütthatója, lopási indexe olyan magas és annyira célravezetően haszonforrás-központú, annyira terülj-terülj asztalkám a román üzleti élet, hogy itt máris elegendő számú milliomos termett, akik ugyancsak megfelelő számú tehetős utódot hoztak a világra, akiknek csakis Svájc vagy Nagyon-Britannia segíthet nevelésükben, okításukban, sokoldalú kiképzésükben.

Meg aztán ennek az egész biznisznek nincsenek erkölcsi akadályai: a Helvéciába és az Egyesült Királyságba exportált, kihelyezett gyerekek fel sem teszik a kérdést, honnan van erre apának-anyának, burzsuj-nagyapának pénze, bora, paripája.

Mert ez a pénz tőled-tőlem-utódainktól lett kisajtolva, soha nem tér vissza a honi gazdaságba. Miként a jól kiképzett offshore-lovag kölyök sem. Kintről irányítja majd honi üzleteit, focicsapatát, médiabirodalmát és a honbutítást.