Háromnapos rendezvénysorozattal ünnepelte 40. évfordulóját Székelyudvarhelyen az erdélyi táncházmozgalom az elmúlt hétvégén. A több mint száz zenészt, több mint ezer táncost fölvonultató Erdélyi Táncháztalálkozó főtámogatója a budapesti Hagyományok Háza, főszervezője az Udvarhely Néptáncműhely volt. Az esemény házigazdáját, a néptáncműhely igazgatóját, Orendi Istvánt, villáminterjúban kérdeztük.

Hogyan értékeli a hétvégi táncháztalálkozót?

Rendkívüli volt. Ahogyan a mottóban is volt, hogy „több mint táncháztalálkozó”, valóban, több volt. Hirtelen arra gondoltam, hogy ezt valójában a több ezer résztvevőnek kellene értékelnie, de képtelenség annyi embert megkérdezni (nevet). Remélem, hogy mindenki elégedetten ment el.

Csoda a semmiből…

Volt-e meglepetés az ön számára, személyesen értékelhető momentum?

Kellemes meglepetés a Sportcsarnokban lezajlott gálán az volt, hogy gyakorlatilag próba nélkül, színpadi beállások nélkül – melyek az előadások elengedhetetlen részei – több száz táncos és körülbelül száz zenész lépett fel a szűk kétórás gálaműsoron. Most is hihetetlennek érzem, mennyire olajozottan, könnyedén sikerült! Elégtétel volt, hogy ezt a közönség is így nyugtázta. Többen is kiemelték, hogy milyen jó, hogy a műsort hivatalos beköszönőkkel, beszédekkel nem is törtük meg, nem is szakítottuk meg, nem is vezettük fel… Ahogyan a táncházmozgalom a csendből, a semmiből megjelent és tart. A gálát le kellett zárnunk, de a táncházmozgalmat remélem, hogy nem zárjuk le, hanem igenis továbbmegy.

Ehhez fogalmazódott meg valamilyen feladat is?

Ami megfogalmazódott az az, hogy jó, hogy ezt elindították, és ezt éltetni kell. Ez a feladat, tovább kell ezt vinni. És biztos, hogy a találkozónak, amely az elmúlt 40 év legnagyobb találkozója volt, valószínűleg ez volt az egyik nagyon jó hozadéka: remélem, sok kétkedő ember is most már fölfigyel és el is hiszi, hogy igenis a táncháznak, táncházmozgalomnak létjogosultsága van. Gondolom, a tömeg meggyőző ereje hatott mindenkire.Hogy érzékeli, a támogatókat tekintve kell-e valaminek változnia ahhoz, hogy utánpótlás-nevelés legyen?

Ami támogatás elérhető volt, mi mind igénybe is vettük. Az utánpótlás-nevelés semmi szín alatt nem a támogatóknak, nem a fenntartó intézményeknek a feladata. Nekik a feladatuk az, hogy mindenképpen álljanak az ügy mellé. Az utánpótlás nevelése azok feladata, akik oktatnak, szerveznek – mondhatni, más helyeken vannak a csúcson, nem a pénz világában, vagy a politikában. De, természetesen, mint annyi minden, azért ide is szükség van erőforrásokra. Mindannyian jól tudjuk, hogy a közpénzeket a politikában jártas személyek nagymértékben befolyásolják. Én remélem, hogy nem csak feladatként jelenik ez meg a mi elöljáróink, politikusaink előtt, ők nem egy feladatként fogják föl, nem csupán munkahelyi kötelességként.

Ez a szemlélet a szervezőcsapatban is többször elhangzott: nem szabad ez munka, feladat legyen. Ha érzelmileg nincs meg az indíttatás, a töltés, akkor, hogyan lehet ennyi embernek ennyit táncolni, zenélni? Ez mindannyiunk közös kultúrája, ez nem egy dzsesszmuzsika, ami máshonnan jön – jelzem, itt nem szeretném ezeket negatívan minősíteni, mert magam is rengeteget hallgatom –, de nem egy kintről, idegenből érkező műfaj, amit el kell fogadnunk és meg kell szeretnünk, hanem ez a miénk. Ez nem kérdés!

De biztos is vagyok ebben, hiszen a Hargita megyei tanács elnökéről, Borboly Csabáról is tudjuk, hogy tánctáborokba is eljár, akár a székelyudvarhelyi alpolgármester, Orbán Árpád, akár a kolozsvári operaház igazgatója, Szép Gyula, aki maga is a kezdetektől táncházas. Ezt a három embert nem egyébért emelem ki, hanem azért mert a szombati Apám tánca előadásunk előtt ők hárman, velem együtt négyen köszöntöttük a sportcsarnokban a szerintem több mint kétezer embert.  Őket ezért hozom fel pozitív példaként, de biztos vagyok benne, táncházközeli, táncházszerető emberek vannak.

Kulcskérdések, jövőkép

Azért kérdeztem rá a teendőkre, mert úgy képzeltem, hogy a jubileumkor a néptánchoz kapcsolódó ügyek is előkerülnek. Például a néptánc főiskolai képzésbe, hivatalos iskolai oktatásba bevonásának ügye, amiről nemrég írtunk a Maszolon, András Mihály, a Hargita Együttes vezetőjének nyilatkozata nyomán.

Olvastam a nyilatkozatot, és igazat adok Misinek, aki barátom és kollégám is: ez teljesen valós probléma. Ugyanabban a beosztásban dolgozom magam is Udvarhelyen, mint András Mihály Csíkszeredában, és az általa felvetett kérdéseknek nagyon is nagy szerepük van, de maga a mozgalom, a néptánc és népzene az nem a színpadi tánccal kezdődött. Akár a táncháztalálkozó főszervezői státusomban, akár a néptáncműhely vezetőjeként, vagy akár a 25 éves táncházas múltamra gondolok, azt szeretném, hogy szigorúan szétválasszuk a gondokat, mert szerintem a táncháztalálkozónak nem lehet ez a problematikája.

A táncháztalálkozó mindenkinek szól, aki népzenét és néptáncot szerető ember, az iskolai oktatás pedig sokkal szűkebb réteget szólít meg, bár igaz, hogy kihatással lehet sokkal nagyobb rétegre, mert a hivatásos együtteseket nagyon sokan látják, nagyon sokan megnézik az előadásait. Ahhoz hogy az pedig színpadra kerüljön, valóban ez egy kulcskérdés, hogy van-e, lesz-e bárminemű oktatási stratégia és nem csak a felsőfokúra gondolok, és nem csak az intézményesített oktatásra. Mert néptáncoktatás kisebb-nagyobb formában létezik, de nem intézményesítve, ez tény és való.Ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a táncház mozgalmat nem koreográfusok, nem hivatásosok indították el, és nem csak – a csak szót itt odateszem –, tehát nem csak ők éltetik. A népzenét és néptáncot szerető emberek indították el a mozgalmat, független attól, hogy mérnökök, orvosok, vagy egyszerű földművesek voltak – és ők éltetik ugyanúgy tovább, akik között most már vannak hivatásos táncosok, vannak színpadi előadóművészek, és vannak koreográfusok is. De, ismétlem, itt nagyon fontos, hogy ezt a sorrendiséget tartsuk meg. Semmiképpen nem szeretném azt mondani, hogy nincs jelentőségük az ön által, vagy András Mihály által felvetetteknek – nagyon is nagy szerepük van.

Az Apám tánca előadás előtt, amikor köszöntöttem az embereket, elmondtam, hogy a 40 év az egy hosszú út, amit sokan építettek, sokan egyengettek, sokan csak sétáltak, táncoltak rajta, volt, aki csak kommentált és kritizált, de nem szabad elfelejtsük, hogy ez a 40 év egy sokkal hosszabb útnak egy rövid szakasza – ellenben meghatározó. Azért rövid, mert a néptánc és népzene nem csak 40 éve van. Viszont azért fontos periódus, mivel ez az az időszak, amikor a saját közegében már nagyon kihalóban van, és be kell látnunk, lassan kihalt adatközlő szinten, és be kell kerülnie a táncházasok közegébe, amiben, úgy néz ki, itt él tovább, és ezt kell éltetni. Ellenben a hivatásos néptáncos szakmának még az a 40 év sincsen…

Mit ajánl azoknak, aki még nem került kapcsolatba a táncházzal?

Lévén nagyon nagy az ismeretségi köröm, Udvarhelyen sokan apropóznak, hogy táncház s eljönnének, azoknak én azt mondom, el kell menni egy-két alkalommal olyan helyekre, ahol a népzenével és néptánccal találkoznak. És hogyha őbenne tényleg valami van, hogy oda kell tartoznia, akkor úgy is „megfertőződik” a táncházzal. Gyakorlatilag meg kell ragadni időben és térben a legközelebbi lehetőséget, elmenni és bekapcsolódni. Ez lehet egy előadás, lehet egy táncpróba, vagy egy baráti kör, közösség, ahol űzik ezt a műfajt, és egyszerűen kell hagyni, hogy kijöjjön ez belőlünk. Mert szerintem mindannyiunkban ott van ez, mert valószínű nem csak a hajunk és szemünk színét, valamint a testalkatunkat örököljük, hanem ez is valamilyen formában öröklődik, és hagyni kell, hogy előtörjön.

Én azt is remélem ettől a találkozótól, amelynek a visszhangja, hála istennek, sokkal nagyobb lett, mint a beharangozás, hogy az emberek felfigyeljenek, rájöjjenek, hogy el kell menniük kipróbálni, vagy aki kipróbálta, hogy igen, kell csinálni. Nem csak szervezőkre gondolok, hanem bárkire, akit megérintett ez a szellem, ez a muzsika, ez a tánc, ami itt lebegett pár napig a város fölött.