A városnak a kultúrához, a színházhoz való hozzáállását tükrözi az a tény, hogy színészről eddig még nem neveztek el egyetlen utcát sem Marosvásárhelyen, míg mészárosról, az egykori Petri Ádámról igen – hívta fel a figyelmet Gáspárik Attila a Ferencz Éva – Keresztes Franciska által szerkesztett Marosvásárhelyi Állami Színház 1961-1978 című kötet kedd délutáni bemutatóján a színház előacsarnokában.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója azt a véleményét is kifejtette, hogy az átlagnézőnek alig van némi tudása a színházról, a kortárs színészekről. Ha megkérdeznénk egy román színháznézőt, akkor az legfeljebb a Florin Piersic nevét ismerné, hiszen őt látta sokat a tévében, de ehhez hasonló a magyar átlagnéző is – tette hozzá.

Ez a könyv, amely a marosvásárhelyi intézményesített színház 70 éves történetéből egy 17 éves korszakot mutat be, 1961-1978 között, a színház megismertetését, megszerettetését szolgálja, emlékeket akar felidézni azokban, akik még ismerték e kort, illetve azoknak is egy képet nyújtani róla, akik később születtek – hangzott el az évadzáró könyvbemutatón.A kötet tulajdonképpen folytatása a 2006-ban megjelent, Horváth Beáta által szerkesztett, A Marosvásárhelyi Székely Színházban bemutatott darabok előadástörténetének legfontosabb adatai (1946-1961) című kiadványnak – mutatott rá Ferencz Éva, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kutatóközpontjának munkatársa, aki három évnyi kutatómunka eredményét dolgozta fel, ahogy Gáspárik Attila fogalmazott, lisztszemenként gyűjtve össze az adatokat, dokumentumokat, fényképeket, újságcikkeket, plakátokat.

Az 1961 és 1978 közötti előadások legfontosabb adatait közlik, de nem törekedtek egy-egy produkció rekonstruálására, hangsúlyozta keresztes Franciska, hiszen akkor egy-egy előadásból akár egy kötet is kijöhetett volna. Azokat emelték ki, amelyekről úgy vélték, hogy meghatározó előadásai voltak a kutatott korszaknak – tette hozzá.Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója szerint a tanítványai, a fiatal generáció már semmit nem tud azokról a nagy színészekről, akik a színházalapítástól eltelt évtizedeket, az első hatvan évet meghatározták egyéniségükkel, színpadi játékukkal, tehetségükkel, tudásukkal. És azt is valószínünek tartja, hogy a jelenlegi generációról sem fognak tudni az elkövetkezőkben.

Ez a könyv és a hasonló jellegű kiadványok éppen ezt szeretnék elkerülni, bejuttatni az „örökkévalóságba” a múltat, annak személyiségeit. Az volna a csodálatos – tette hozzá a művészeti igazgató –, ha ez a kötet a nézőkhöz is eljutna. Az 50 lejért forgalmazott kötet a színházban és a marosvásárhelyi könyvesboltokban is megvásárolható.

Arról, hogy milyen volt abban a korszakban egy-egy előadást létrehozni, Gáspárik Attila beszélt, felidézve a Román Kommunista Párt színházpolitikáját, az előre meghatározott terveket arról, hogy mennyi pénzt kell a színháznak összegyűjtenie a kiszállások által, de még a ruhatár használatával is. A kiszállások igazi színész-kínzások voltak, a nehéz körülmények ellenére is menni kellett, még oda is, ahol nem volt bevezetve a villany. Igaz, sok vidéken, falun, vagy kisvároson, azóta sem láttak színházi előadást – jegyezte meg az igazgató. A párt beleszólt abba is, hogy mit, hogyan adjanak elő, ezért mindig kellett figyelni arra, hogy a megszorítások ellenére is üzenjenek a nézőnek. Pár példa olvasható a kötetben arról, hogy milyen volt egy-egy darab „vizionálása”, milyen megjegyzéseket és javaslatokat fogalmazott meg az illető pártfunkcionárius.

Milyen volt az az időszak? – tette fel a kérdést Gáspárik, majd néhány példával illusztrálta: 1963-ban kötelezővé tették, hogy minden írógépet nyilvántartásba kell venni. Ha külföldi látogató érkezett valakihez, be kellett jelenteni a rendőrségen. Akkoriban cserélődtek ki a magyar utcanevek, 1968-ban történt meg az ország átszervezése. Hargita megyében a párt Székelyudvarhelyt nézte ki megyeközpontnak, ám a csíkszeredaiak a korszak legnagyobb tömegdemonstrációjáét vitték véghez, és nyertek, mert Csíkszereda lett a megyeközpont.Ceaușescu találkozóra hívta össze a magyar értelmiségieket és felvetődött, hogy Marosvásárhelyen saját épület kellene a színháznak, addig ugyanis a Kultúrpalotában működött a művészegyüttessel és a filharmóniával közösen használva a színpadot, a termet, az öltözőket. A szekuritáté folyamatosan figyelt mindenkit, a színházban egy Simon fedőnevű személy jelentett aprólékosan mindent mindenkiről – sorolta Gáspárik Attila.

A könyvbemutatón kérdések is elhangzottak, hiszen ahogy Ferencz Éva és Keresztes Franciska elmondta, nem mindenre találtak magyarázatot, nem minden adatot tudtak pontosan tisztázni. Például a kötet borítója is abból a korszakból származó grafika, de azt nem sikerült kideríteniük, hogy kinek a munkája.

Felmerült annak a lehetősége is, hogy jó volna egy beszélgető-könyvet is kiadni azokkal, akik részesei voltak az akkori színháznak, emlékeik vannak még az eseményekről, egy-egy előadás létrejöttéhez kapcsolódó történetekről.