Kiskorától tudja, hogy színésznő szeretne lenni. Elsőre nem sikerült a felvételije a budapesti színművészetire, de Jordán Tamás már akkor a Nemzeti Színház Stúdiójába hívta dolgozni. Az első film, amelyben főszerepet játszott, rögtön Arany Medvét nyert a Berlinálén. Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjének főszereplőjével, Borbély Alexandrával beszélgettünk gyermekkorról, színészi pályáról, tervekről.

Szlovákiai magyar vagy, ha jól tudom nincs magyar állampolgárságod, mert a szlovákiai magyaroknak le kell mondaniuk a szlovák állampolgárságról, ahhoz, hogy magyar állampolgárok lehessenek. Hogyan élted meg a kisebbségi létet, amíg Szlovákiában éltél?

Gyerekkoromban a falunkat egy szigetnek képzeltem, ahol magyarul beszélünk. Különlegességnek éltem meg, hogy van Szlovákiában egy sziget, ahol egy magyar közösség él, nem bosszankodtam rajta. Később, amikor már rájöttem, hogy nem erről van szó, dühös voltam, amiért a szlovákok olyasmiket mondanak, hogy „Szlovákiában szlovákul!”, és ha kellett, bárkivel vitába szálltam erről. Én belül mindig is pluszként éltem meg, hogy két kultúra, két ország kincsei az enyémek. Mintha ettől több lennék. Aki gyerekkorától két nyelvet beszél, az nem lehet, hogy ezt negatívumként élje meg. Például azon gondolkodtam az elmúlt időszakban, hogy én nagyon szeretnék például egy szlovák vagy cseh  filmben is játszani, hiszen jól beszélem a nyelvet, és már gyerekkorom óta figyelemmel követtem a szlovák filmeket is. Mai napig, ha hazamegyek, mindig elmegyünk anyuékkal egy szlovák vagy cseh filmet megnézni.

Apropó filmek… Nagy utat tettél meg a szlovákiai Nagycéténytől a berlini vörös szőnyegig.

Igen. Hosszú út áll mögöttem, azonban mindig tudtam, hogy nekem ez az utam, ez a dolgom, úgy hogy ilyen szempontból könnyű volt, mert sosem akartam mást csinálni, mindig színész akartam lenni, és azt is pontosan tudtam már gyermekkoromban, hogy én nem akárhol, hanem Budapesten szeretnék színész lenni.

Elég ritka az olyan ember, aki felnőttkorában is hűséges marad gyerekkori álmaihoz…

(Nevet.)  Emlékszem azokra az estékre, amelyeket anyukámmal a győri színházban töltöttünk, ugyanis rendszeresen jártunk át. Ilyenkor a nap vásárlással kezdődött, megnéztük, hogy mi a legújabb divat, kaptunk is egy-két felsőt meg farmert, ki mit kért, de az este ilyenkor a színházé vagy a mozié volt. És emlékszem egy olyan estére, amikor a Grease, azaz a Pomádé című musicalnek a színpadi változatát néztük meg. Azt hiszem akkor, azon az estén – amit azóta sem felejtettem el – fogalmazódott meg bennem konkrétan az, hogy én színész szeretnék lenni. Budapesten. Erre az élményre aztán ráerősített még nagyon sok minden: anyukám cseh, szlovák meg amerikai filmeket nézetett velünk, mindig a színészekről beszélt, miközben egy művész sincs a családunkban. Nagyon jó eredményeket értem el a szavalóversenyeken. Gondoltam, ha ez ilyen könnyen megy, és sikerem van, lehet, hogy ebbe az irányba kellene menni. Így kerültem a komáromi gimnázium híres színjátszó körébe, a GIMISZ-be. Ott pedig a budapesti színművészetit ajánlották a tanáraim.

Ennek ellenére a pozsonyi színművészeti főiskolán is próbálkoztál…

Párhuzamosan jelentkeztem mindkét főiskolára, és a budapestin is eljutottam már a második rostáig, amikor a pozsonyi főiskolán kiestem a harmadik rostán. Azt hiszem szándékosan el akartam rontani a pozsonyi felvételimet, mert ha sikerült volna, akkor apum azt mondta volna, hogy – Minek menjél Budapestre, hiszen ide is bejutottál, maradj itthon, többet lehetünk majd együtt, vagy nem? Szóval, a harmadik rostán nagyon rossz voltam. Mindenképpen Budapestre akartam jönni. Azonban ott is csak a rá következő évben sikerült a vizsgám. Akkor már ott voltam a Keleti István Művészeti Iskolában, és már egy évet eltöltöttem Jordán Tamásnál a Nemzetiben.

Hogy kerül oda egy olyan lány, aki éppen kiesett a felvételin?

Jordán Tamás is látott a felvételin, nem értette, hogy miért nem vettek fel, és nagyjából fél óra múlva felhívott, hogy szeretné, ha a Nemzeti Stúdióba mennék. Persze, hogy mentem. Másodszorra már felvettek a színművészetire, és Máté Gábor osztályába kerültem. Akkor már apum nem is hitte, hogy felvesznek. Ő nem tudta, hogy a budapesti színművészeti egy olyan hely, ahova nagyon kevesen jutnak be már az első próbálkozásukkor. A  jellemző a második , harmadik, sőt negyedik próbálkozásra való bejutás, természetesen, ha eléggé elszánt a jelentkező. Én mindenesetre sírva hívtam fel a szüleimet, hogy – Sikerült, sikerült!!!  Akkor kicsit megnyugodtam, mert volt egy visszaigazolás, hogy igenis, jó volt a megérzésem, hogy menni fog ez nekem, sikerülni fog.

Friss diplomásként az ország egyik legnevesebb társulatához kaptál szerződést, a Katona József Színházhoz.

A színművészetin Máté Gábor rendező osztályába kerültem, akkor még nem volt a Katonának az igazgatója, de nyilván ott is úgy működik, mint bárhol a világon, az ottani tanárok oda hívják a növendékeket, ahol dolgoznak. Én úgy is éreztem, hogy ha nem kerülök a Katonához, akkor inkább nem megyek sehova. És így is történt. Persze, ezért rengeteget kellett dolgozni, mert Gábor folyamatosan figyelmeztetett minket, ha éppen lusták voltunk, hogy dolgozzunk többet, mutassunk magunkból több színt. Nála mindig tudni lehet, hogy mit hiányol, és ha dolgozol, annak meglesz az eredménye.

Voltál lusta is? El sem tudom hinni…

Hát előfordult az első félévben az, hogy kevésbé figyeltem oda arra, hogyan teljesítek. Gábor az egyik megbeszélésen azt mondta nekem, hogy Felvidék visszavonult. Rögtön tudtam, hogy baj van. Akkor összekaptam magam, és utána folyamatosan azon voltam, hogy ne csalódjék bennem.

Öt éve vagy a pályán. Melyik volt az első emlékezetes szereped, amelyre még most is szívesen emlékszel?

Szerencsére mindig jó szerepeket kapok. Elsőre főszerepet kaptam, Dankó Istvánnal voltam párban a Két lengyelül beszélő szegény románban, ez egy kortárs lengyel drámaírónőnek, Dorota Maslowska-nak a darabja. Élveztem azt, hogy rögtön mélyvízbe dobnak, hogy két órán keresztül végig bent vagyunk a színpadon. Én szeretem a nagy feladatokat. Mert ezen tudom lemérni, hogy hol tartok, illetve azt is, hogy hol nem, még mennyi hiányosságom van. Ez inspirál.

Rendezők, akikkel szívesen dolgozol a színházban…

Gothár Péter rendezői világa tetszik nekem a leginkább. Odavagyok azokért a képekért, amiket egy-egy instrukció helyett mond, hirtelen elvarázsolódom tőlük. Nagyon ritka, hogy valakinek ilyen erős a vizualitása. Úgy instruál, hogy megfogalmaz például egy képet gyerekkorából… van, aki nem is érti, hogy ez hogy jön ide. Pedig abban a képben a lényeg van összesűrítve, elég, ha csak a töredékét megérzed, és akkor már a helyes úton jársz. Biztos benne van az is, hogy ő filmrendező, és van egy másfajta látásmódja, nekem, személyesen nagyon tetszik, ahogy ezt színpadra alkalmazza. De ne csak nagyon nagyokat említsek, mert nagyon volt most legutóbb Kovács D. Danival és Székely Krisztával is dolgozni. Én drukkolok nekik, hogy mindaz, amit el szeretnének érni, sikerüljön, mert nagyon tehetségesek. És végül, de nem utolsósorban: Máté Gábor, az egykori osztályfőnököm, jelenlegi igazgatóm, budapesti pótapukám, akivel félszavakból is értjük egymást.

Hogyan kerültél a film közelébe?

A főiskolán egy-két hetes filmes kurzusunk volt csupán, ami semmi. A Hacktion forgatása ideje alatt viszont technikából megtanultam szinte mindent. Ha ez nincs, Enyedi Ildikónál sokkal nehezebb dolgom lett volna. Így viszont már csak a szerepre kellett koncentrálnom. De elmondhatom: sokat tanultam a Keresztapa három részéből is, amelyet apukám szerettetett meg velem. Minden karácsonykor együtt néztük a filmet, és apu mindig elemezte a történéseket. A maffiavilág pedig, talán az erős férfikarakterek miatt, nagyon vonz. De van már egy frissebb kedvencem is. Vincent Cassel főszereplésével Az én szerelmem. Romantikus dráma. Csodálatos film.

Korábban a Munkaügyek, a Hacktion vagy az Átok televíziós sorozatokból ismertek. Ez a film azonban sokkal nagyobb kihívások elé állított. Úgy tudom, először nem a főszerepre hívott meg Enyedi Ildikó, hanem azt a pszichológus karaktert kellett volna alakítanod, akit végül Tenki Réka játszott…

Így volt, és ezzel nem is volt semmi gond, utána pedig behívott, hogy segítsek a castingon a főszereplőnő megtalálásában, és játsszak el a jelöltekkel egy jelenetet a pszichológus szerepében. Aztán egyszer csak elhívott kávézni, és elmondta, hogy szívesen meghallgatna engem is a főszerepre.  Amikor azt mondta, hogy kávézni hív, bennem minden összeomlott, azt hittem, nem fogom megkapni a szerepet, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy a főszerepben akar látni engem.

Elmesélte neked, hogy mit látott meg akkor benned, ami miatt felkért a főszerepre?

Azt mondta, hogy a gondolat már korábban is ott motoszkált a fejében, mivel látott a Zsótér Sándor rendezte Félelem és macskajaj a Harmadik Birodalom-ban, valamint Gothár Péter-féle Ahol a farkas is jó című darabokban tőlem távol álló szerepeket megformálni. Úgy látta, nem feltétlenül csak azt tudom eljátszani, ahogy kinézek, ezért úgy gondolta, hogy megnéz arra a szerepre is. Egyetlen fenntartása volt velem kapcsolatban. Azt mondta, hogy a szemem tükör, és ha a szememben nem tudom hozni Mária egyéniségét, akkor le kell mondania rólam. Merthogy, szerinte, a szememből kisütött a tapasztalt, érett nő.

Voltak valamilyen speciális színészi trükkjeid, hogy kiöld magadból a felnőtt nőt Mária szerepéhez?

Nagyon sok múlt azon, hogy látszik-e a nőiességem a szememben vagy sem. Mária a szexualitásában gyermeki szinten ragadt, én pedig beálltam otthon a tükör elé, és kerestem azt a tekintetet, amire illik a leírás. Határozott, de közben zárt. Vissza kellett nyúlnom a gyerekkoromhoz, amikor én is zárkózott voltam, és azt a gyermeki énemet kellett visszacsempésznem magamba. Utána jött a haj, a smink, a jelmez, és Ildikóval nagyon precízen kidolgoztuk a figurát még a forgatás előtt. Még olyan apró részletekre is figyeltünk, hogy hogyan mozog a lakásában, és hogyan melegíti meg a tejet a mikróban. Ebben a filmben nincsenek véletlenek.

Megtörtént a csoda,  megcsináltátok a filmet. Sejtetted-e egy pillanatig is, hogy ekkora siker lesz?

Őszintén? Nem. Tudtam, hogy én mindent beleadtam, de hogy mi lesz a végeredmény, fogalmam sem volt. A Katonában épp előadásunk volt, amikor két jelenet között megtudtam, hogy megvan az Aranymedve. Rosalinda és Orlando első szerelmi jelenete után, ahogy kijöttem a színpadról, a takarásban kecskejelmezben odalépett hozzám Dankó István kollégám, és csak annyit mondott: – Aranymedve! – Mi? – Aranymedve! – Nem igaz, hazudsz! – szóltam vissza. Mire ő: – Szandra, nem hazudhatok, hiszen én is benne vagyok a filmben! – De én már akkor zokogtam, annyira boldog voltam. Pálos Hanna, aki partnerem a darabban, rám is szólt, hogy: – Szedd össze magad, ne sírj, majd előadás után! – A tapsrendnél megint úgy éreztem, hogy sírni fogok, valahogy mégis sikerült visszafojtanom a könnyeimet. Amikor lement a függöny, akkor aztán szabadjára engedhettem érzelmeimet, de még abban a pillanatban is, amikor a vörös szőnyegre léptem, olyan hihetetlennek tűnt ez. Azt hittem, hogy egy álomvilágban vagyok. A párom, Nagy Ervin folyamatosan bátorít, hogy merjem megélni ezeket a pillanatokat, de nekem úgy tűnik,  hogy nem szabad túlságosan szabadjára engednem érzelmeimet, és akkor így a két véglet között vagyok állandóan. Lehet, hogy meg kellene engednem magamnak az őszinte öröm szabadságát.

Hogyan készültél a Berlináléra? Amikor már nyilvánvaló volt, hogy nyertetek, és meg kell jelennetek? Tudom, hogy divatfüggő vagy, ami azt jelenti, nem volt könyű választás, hogy miben jelensz meg az eseményeken.

A ruhák megválasztása új feladat elé állított. Anyagokat néztem a Berlinaléról az interneten, látni akartam, hogyan kell felöltözni egy ilyen eseményre. Pontosan átgondoltam, miben szeretnék megjelenni. Tetszett nagyon egy csipkeruha. Le is fényképeztek benne. A fotót aztán megmutattam Ildikónak, aki azt mondta, nagyon szép, de nem igazán erre az alkalomra való. És hogy azt szeretné, ellenpontozzuk a filmbeli Mária ruhatárát. Mivel ő annyira zárkózott és visszafogott, hogy nem visel érzéki, testhezálló, nőies ruhákat, Berlinben legyek önmagam, vagyis teljesen más, mint a filmbeli figura. Ma már elmondhatom: nem volt könnyű az ízlésemnek megfelelő ruhát találni. MegkértemLakatos Márkot, legyen a segítségemre. Három ruhára volt szükségem. Egy a vörös szőnyegre, a másik a fogadásra, a harmadik a sajtótájékoztatóra. Már nagyon fogyott az idő, amikor még mindig semmi nem volt. Arra emlékszem, hogy sírva hívtam fel édesapámat az autóból, hogy úgy érzem, nem fog összejönni. Aztán pár nappal a Berlinálé előtt, este tízkor, előadás után rohantam egy Andrássy úti szalonba, ahol hat-hét ruha várt rám, de mindegyik olyan volt, akár egy álom. Felvettem a kék ruhát, és tudtam, hogy megvan!

Emberileg hogyan formálnak, alakítanak a szerepek?

Minden alakítja az embert, az összes szerep, de azt gondolom, hogy alapvetően nem változunk, csak mélyebbé, megfontoltabbá válunk. Okosabbak, elővigyázatosabbak, tapasztaltabbak leszünk. Igazából az a lényeg, hogy megmaradjon az érzékenységem, de közben szeretném magam felvértezni az életben. Erős szeretnék lenni, boldog és szabad.