Az I, Daniel Blake-re egy hónappal azelőtt figyelt fel a világ az Arany Pálma miatt, hogy a britek az EU-ból való kilépésre szavaztak volna. Ken Loach filmje épp arról a társadalmi szakadékról szól, amit a Brexit okai közé sorolnak: főszereplői nehéz helyzetben levő egyszerű emberek, akiken a szociális ellátórendszer nem hogy nem segít, hanem egyenesen ellehetetleníti őket.

Ken Loach egyik első, széles körben figyelemfelkeltő filmje, az 1966-os Cathy Come Home egyedül maradó, hajléktalanná váló anyáról szól, az 1969-es Kes szegény családból származó kisfiú, egy „reménytelen eset” szomorú története. Az angol rendező 2006-ban az 1919-’21-es ír függetlenségi háborúról és az IRA megalapításáról forgatott filmjével már nyert egy Arany Pálmát a Cannes-i fesztiválon, majd 80-hoz közelítve, miután bejelentette, hogy nyugdíjba megy, még gyorsan visszatért egy újabb Arany Pálmáért az I, Daniel Blake-el. A rá jellemző dokumentarista stílus - vagyis a mesterséges fény, a vágással elért hatások, a túl szokatlan kameraállás kerülése – ennek a filmnek is sajátja (a brit rendező munkamódszeréről remek interaktív dokumentumfilm nézhető meg itt).Daniel Blake, középkorú asztalos, súlyos szívinfarktuson van túl, az orvos szerint nem szabadna dolgoznia, munkanélküli segélyre viszont csak akkor van esélye, ha napi X órában munkát keres és ezt bizonyítani is tudja. Ezermester, évekig kitartóan ápolta a feleségét, remekül elvan a gyerekekkel, és egyáltalán, mindenki szereti, még az albérlői is, bár folyton az ajtó előtt hagyott szemeteszsák miatt pöröl velük – tehát a rendet is szereti, mindezek ellenére a társadalom peremére kerül, sorsa kísértetiesen hasonlít Cristi Puiu Lăzărescu urának sorsára.

A joviális kisember szerepét az improvizáló tehetségéről is ismert komikusra, Dave Johns-ra bízták az alkotók. Bár a színész először játszik mozifilmben, jó döntés volt: így Daniel Blake tényleg olyan, mint amilyennek a pálcikaembereket szoktuk rajzolni, jellegtelen, és mégis szimpatikus. Van benne valami Chaplin figurájából is, akin teljesítménymaximalizáló etetőgépet tesztelnek a Modern időkben: egyik abszurd helyzetből, a másikba kerül, bár a végén egyre kevésbé vicces az egész. Nagy igazságérzettel és nyelvi intelligenciával megáldott ember Daniel, folyton odamond az ellenszenves irodakukacoknak, igaz, hogy ettől nem lesz jobb neki, de elgondolkodtató, hogy az átlag munkanélkülinek még ez a fegyvere sincs meg.A filmnek tulajdonképpen két főszereplője van: nagyjából egyenlő hangsúllyal van jelen Kate (Hayley Squires alakítja, akinek szintén ez az első mozifilm-szerepe) is, a fiatal, egyedülálló, munkanélküli, kétgyermekes anya, aki londoni, de csak vidéken, Newcastle-ben kap szociális lakást, nem számít, hogy így távol kerül a gyerekek megszokott iskolájától és a nagyszülők támogatásától. De hogy boldogul majd ő, aki nem ezermester, abbahagyta a tanulást és semmilyen munkatapasztalata nincs? Ne számítson semmi jóra, mondja a film.

Ken Loach, és a forgatókönyv írója, Paul Laverty, aki hosszú ideje a rendező állandó munkatársa, akárcsak korábbi filmjeikben, most is egyértelműen a rendszert, az államot hibáztatják a kisember szenvedéséért. Az emberek alapvetően jók, nagyvonalúak, ismeretlenül is segítenek, igaz, csak egy bizonyos pontig. De talán ez is elég lenne, ha a rendszer nem ragaszkodna mereven a rosszul kitalált szabályokhoz, mondják az alkotók és valószínűleg együtt kiáltanak kígyót-békát a tory kormányra a filmbeli csavargóval, aki együttérzése jeléül a kétségbeesett Daniel Blake vállára teríti a kabátját.

Ken Loach filmje nem csak Chaplin társadalomkritikus alkotásaival rokon, hanem akár Fritz Lang Metropolisával is, azzal a fontos különbséggel, hogy míg ott a munkások elnyomásának volt logikája, az, hogy a felső tízezer életét fenntarthatóvá tegyék, Daniel Blake-ék ellehetetlenítése egyszerűen csak abszurd. És még egy fontos dolog, úgy tűnik, hogy ez nem túlzó disztópia, hanem a brit – talán kissé didaktikusan, de kétségtelenül jó dramaturgiai érzékkel bemutatott – valóság (sokan mondták a film kapcsán, hogy „I am Daniel Blake”).