Mesteri tanulmányai elején áll, de fotói már a nemzetközi porond ingerküszöbét is elérték, hiszen a Sony World Photo Awards keretében április 21. – május 7. között Londonban állítják ki Ilyés Zalán egyik portréját. Leginkább a társadalom perfiériájára szorult emberek sorsa érdekli, legutóbbi projektjében fogyatékkal élőket fotózott egy székelyudvarhelyi intézetben. Interjúnkban erről a tapasztalatról, következő témájáról, és a példaképeiről is kérdeztük.

Mióta fotózol és miért ezt a hivatást választottad?

A Székelyudvarhelyi Palló Imre Művészeti Szakközépiskolában végeztem, fő szakirányom a festészet volt. Eleinte úgy képzeltem el, hogy festő lesz belőlem, de aztán meggondoltam magam, mert sokan azt mondták, hogy nehezen lehet megélni belőle. Körülbelül tizedikesen kitaláltam, hogy filmrendező leszek.

Felvételiztem a Sapientiára (filmművészet, fotóművészet, média szakra – szerk. megj.), és első év után úgy láttam, hogy nagyon nem akarok filmrendező lenni, mert egy csomó emberrel együtt kell dolgoznom, és nekem nincs arra türelmem, hogy a huszadik embernek is utasítást adjak. Így hát az animáció mellett döntöttem. Jó fél éven keresztül ezzel foglalkoztam, de rájöttem, hogy nagyon lassan lehet haladni vele. Akkor erről is lemondtam, és elkezdtem fotózni.Az első fényképezőgépemet az egyetem elején vettem. Kezdetben automata üzemmódban fotóztam. Emlékszem, egyszer készítettem egy nagyon szép, színes képet, egy pár napig a hatása alá kerültem, de azután nagyon negatív érzést keltett bennem. Eldöntöttem, hogy soha többet nem akarok színesben fényképezni – ez másodév vége fele lehetett. Azóta csak fekete-fehérben fotózom, kivéve az újságnál, ahol fotóriporterként dolgozom.

Lehet, hogy azért választottam a fotót mindezek után, mert ebben csak saját magamra számíthatok, nem függök másoktól. A fényképezőgépemmel teljesen jól elvagyok, napokig, hetekig járom az utcákat, és ami megtetszik, lefotózom.

Analóg vagy digitális géppel dolgozol?

Analóg gépem nincs, de az államvizsgámat analóg technikával készítettem. A témám az utcán dolgozó emberek tipológiája volt, négy hónapon keresztül Kolozsvár utcáin fotóztam. Nagyon szeretek analógra fényképezni, de ahhoz kellene egy komoly fényképezőgép és jó sok pénz, hogy a filmnyersanyagot tudjam állni.A legújabb fotósorozatodban fogyatékkal élőket dokumentáltál. Honnan jött az ötlet, és hol készültek a képek?

Engem mindig érdekelt a társadalom perifériájára szorult emberek sorsa. Nem szeretem a mainstream divatfotót vagy esküvőfotót. Buzogány Klárától indult a projekt, akit a Filmtett-fesztiválon való önkénteskedésem alatt ismertem meg. Említettem neki, hogy szeretnék intézetekbe elmenni testi vagy szellemi fogyatékosokhoz, ő pedig azt mondta, hogy az egyik ismerőse egy ilyen helyen dolgozik Udvarhelyen. Megkértem, hogy adjon egy elérhetőséget, jobb volt így, hogy „beajánlott”. Nagyon kedvesek voltak, meglepődtem, hogy milyen szívélyesen fogadtak.

Milyen tapasztalat volt a fogyatékosok között lenni?

Többször jártam náluk, nem egy alkalommal készültek a képek. Legelőször nem is fényképeztem, csak megismerkedtem a személyzettel, az igazgatónővel, majd bemutattak a gyerekeknek. Az első alkalom nagyon kemény volt, körülbelül húsz percig bírtam. Az ember látja a filmekben, hogy milyenek ezek a helyek, de amikor odamegy, akkor sokkal erősebb az inger. Sajnáltam őket, hogy milyen szörnyű az életük. Viszont amiután több időt töltöttem el velük, és jobban megismertem őket, teljesen átértékeltem azt, amit addig gondoltam. Rájöttem, hogy az intézetben foglalkoznak velük, teljesen normális életet élnek, és baromira jól érzik magukat.Tehát azt mondod, hogy a körülményeikhez képest boldog életet élnek.

Igen. Pont az ott dolgozók mondták, hogy ne tévesszen meg a külső, hogy kiabálnak, és furcsán viselkednek, mert amúgy ők nagyon jól elvannak a saját kis világukban, teljesen el vannak szigetelve a külső gondoktól.

Akkor gondolom spontán fotók készültek, nem lehetett megrendezni őket.

Én nem szeretem megrendezni a fotókat. Nekem az a hitvallásom, hogy a témát megkeresni, nem megkreálni akarom. Az utcán is azt próbálom észrevenni, amikor „megjelenik a téma”, és azt gyorsan lefotózni. Szerintem, ha valaki beállítja, hogy ki hova álljon, akkor az nem őszinte, nem az igazságot mutatja. Elég nehéz volt ilyen szempontból fotózni őket, mert nagyon mozgékonyak voltak, futkároztak jobbra-balra.

Hogyan fogadtak a gyerekek?

Nagyon hamar levetkőzték a gátlásaikat, nem olyanok, mint a felnőttek. Két-három percig foglalkoztak velem, azután teljesen el is felejtettek. Például volt egy kisfiú, aki mindig „fotós bácsi”-nak szólított, és hozott egy kis kockát, amit mutogatott nekem. Volt még egy lány, aki egy újságból mindenféléket kitépett, hogy odaadja nekem. Ők ketten voltak a beszédesebbek, a többiek teljesen elvoltak. Volt egy lány, aki megállás nélkül ugrált egy nagy labdán, körülbelül tíz percig álltam előtte, próbáltam lefotózni, de meg se hederítette, hogy ott vagyok.

Milyen idősek voltak a gyerekek?

A gondozóktól vettem át, hogy gyerekeknek szólítom őket, mert amúgy 19–23 évesek, valójában mindegyikük felnőtt már. Szerintem azért szólíthatják így őket, mert a szellemi visszamaradottságuk miatt a testük sem fejlődött ki annyira, és tényleg olyan gyerekarcuk van, nem tűnnek időseknek.Mi volt a célod ezzel a fotósorozattal? Bemutatni őket? Felhívni rájuk a figyelmet?

Azt látom a mostani társadalomban, hogy az emberek elfordulnak azoktól a dolgoktól, amiket nem akarnak látni. Amikor kimész az utcára, nagy, csili-vili reklámokat látsz, hogy ide-amoda utazz, és az ilyenekről nagyon el tudnak felejtkezni az emberek. Pedig valójában ez is az életnek a része. Szerintem nem fair velük szemben, hogy a szőnyeg alá seperjük a sorsukat, hogy tudomást sem veszünk róluk, és éljük tovább a boldog életünket. Az államvizsga témámnál is azért választottam az utcán dolgozó embereket, mert egész nap köztük járunk, és észre sem vesszük, hogy ott vannak.

A kedvenc fotótémád akkor a társadalom perifériájára szorult csoportok?

A szociofotók, igen. Nagyon szeretem a dokumentarista stílust. Nem az a lényeg, és remélem nem is azt várják el az emberek, hogy a nagyon szépen kifestett arcokat mutassam meg. Elmegyek ezekhez az emberekhez, és szerintem azt várják el tőlem az alanyok, hogy mutassam meg, hogy milyen helyzetben vannak, és hátha a képeim által valaki majd segít rajtuk.Körvonalazódik a következő projekted?

Nagyon sok téma van a fejemben, de saját tapasztalatból megtanultam, hogy ne mondjak róluk semmit addig, amíg nem valósultak meg. A gond az, hogy nem tudok nagyon jól románul, így egy kicsit nehéz Kolozsváron érvényesülnöm. Volt egy olyan ötletem, hogy tűzoltókhoz mennék el, velük töltenék el sok időt, bevetésen vagy tűzeseteken mutatnám be az életüket. Nyárra van még egy bizonytalan dolog, de ha összejön, akkor Magyarországra megyek Erasmus Plus nyári gyakorlatra, és ott lennének ilyen egyéni projektek, hogy menekülttáborokba mennénk el. Ez például nagyon érdekel, mennék most is, ha lenne rá pénzem. Mivel a menekültkérdés nagyon aktuális, azon gondolkodom, hogy valahogy úgy kéne ezt megmutatni, hogy ne a kétszázadik kép legyen ugyanarról a témáról, hanem valahogy többet mutassak.

Milyen lehetőségekkel néz szembe egy pályakezdő fotós akkor, amikor kiállítást szeretne?

Összesen két kiállításom volt eddig, úgyhogy nagy tapasztalatom nincs benne. A legelső kiállításom másodéven volt, megvolt az anyagom, és jeleztem a tanárnőmnek, hogy ha lehet, szeretnék egy kiállítást belőlük. Felvettük a kapcsolatot a Barabás Miklós Céhvel, nagyon kedvesek voltak, nem kellett bért fizetnem. Ezzel nagy szerencsém volt, mert elég drága egy kiállítás, főleg ha ki kell bérelni a helyet. Majd kerestünk szponzorokat, hogy a képeket tudjam bekeretezni és kinyomtatni, mert az is nagyon költséges. Azzal is szerencsém volt, hogy a támogatók mellett a szüleim is hozzájárultak a költségekhez.

A második kiállítás kötelező volt, mert fotográfiából államvizsgáztam. Ezt a Minerva Galériába szerveztük, Tibori Szabó Zoltánnal egyeztettem, aki szintén nagyon sokat segített.

Nagyon sokat kell járni, nem úgy van, hogy eldöntöm, hogy akarok egy kiállítást, és futnak utánam a galériák. Ha nincs ismerősöm, aki szponzorálna, akkor saját zsebből elég költséges. Persze ha az ember majd híresebb, befutottabb lesz, akkor valószínűleg könnyebben jönnek majd ezek a dolgok, lesz egy menedzsere, aki ezzel foglalkozik. 

Vannak példaképeid, akik inspirálnak?

Rengeteg példaképem van, az életrajzukat majdnem kívülről fújom. Robert Capa, Henri Cartier Bresson mindketten fekete-fehérben fotóztak, szerintem ők voltak az ászok. Lehet ezért is szeretem a fekete-fehéret, mert ezekről a képekről soha nem hiányoltam a színt.

André Kertészt is nagyon szeretem, magyar származású fotós ő is, mint Capa. Brassaït, Diane Arbus-t, aki szintén perifériára szorult embereket fényképezett New York-ban, a transzneműektől a drokosokon át az elmegyógyintézetben lévő emberekig. Neki van egy nagyon jó mondása, hogy a fényképezőgép számára egy útlevél, amivel bármilyen határt átléphet, amit akar.

Igazából minden fotóstól van egy kedvenc mondásom, amit valahogy próbálok beépíteni a mindennapjaimba. Capa-nak például az a híres mondása, hogy ha nem elég jó a képed, azt jelenti, hogy nem voltál elég közel. Ez egy háborúban szerintem elég sokatmondó.

Ilyés Zalán honlapján archiválja munkáit.