banner_LYJAJgUi_banner_sMBIsrBw_GOOGLE_970x250_2.gif
banner_Qadt244U_webbanner_728x90.gif
banner_whe5WvtP_banner_5A50eRU8_GOOGLE_300x250.gif

Lehet-e centrum a periféria? Transzilvanizmusról szólt a marosvásárhelyi könyvvásár első fóruma

’89-ben az erdélyi magyar írók vágya az volt, hogy „rezervátumból” az egyetemes magyar irodalom részévé váljanak. Ma sokkal nagyobb az átjárás, mégis létezik erdélyiség, amiből jó lenne erényt kovácsolni – hangzott el a virtuális térben megszervezett 26. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár első fórumbeszélgetésén, amely itt visszanézhető.

A különböző korosztályokból származó meghívottak, Borcsa Imola, első kötetes prózaíró, Balázs Imre József költő, irodalomtörténész, Vida Gábor prózaíró, a Látó főszerkesztője és Markó Béla költő, irodalomtörténész a Száz év transzilvanizmus, és ami utána jön című beszélgetésen vettek részt. A felvezetés és moderálás Markó Béla feladata volt, a költő pedig azzal a kérdéssel kezdte, hogy valóban csak száz éves-e a transzilvanizmus, tehát kényszerből született ideológia, amit 1921-ben a Kiáltó szó című röpiratban fogalmazott meg három fiatal értelmiségi, Kós Károly, Zágoni István és Paál Árpád, és ami arra vonatkozott, hogy az erdélyi magyar közösségnek az impériumváltás után önálló életet kell élnie és fel kell építenie a maga saját kulturális, politikai életét, intézményrendszerét, vagy van mögötte valami korábbi hagyomány, amit a sajátos erdélyi történelmi tapasztalat – több etnikum együttélése, több nagyhatalomnak való kitettség – határozott meg.

Balázs Imre József felidézte, hogy első irodalomkritikai kötetében úgy határozta meg az erdélyi magyar irodalom erdélyiségét, hogy az az olvasásban van, akkor erdélyi egy szöveg, ha azzá akarjuk olvasni. Azt is megállapította, hogy az erdélyiséget újra és újra meg kell határozni, és száz év alatt változott, ugyanakkor megvannak a történelmi előzményei, amit például a felvidéki vagy délvidéki magyar írók mindig sajátos helyzetként emlegetnek fel. Ahogy a kényszerhelyzet sosem véglegesen tűnik el és a szabadság sem magától értetődő, az erdélyiség meghatározásáért is újra- és újra meg kell dolgozni, véli az irodalomkritikus.

Környezetük határozza meg az erdélyi írók szövegeit

Borcsa Imolához fordulva Markó Béla azt emelte ki, hogy a fiatal prózaíró szülővárosát, „Kézdivásárhelyet írja” a Magnebéhat című novelláskötetében, például a helyi nyelvjárás használatával is, amitől ő maga, Markó fiatal kézdivásárhelyi íróként éppen ellenkezőleg, szabadulni próbált, mert az volt a célja, hogy beilleszkedjen az egyetemes magyar irodalomba. Borcsa Imola szerint az utóbbi években nem volt vita az erdélyiségről, ez inkább amiatt érződik az erdélyi szerzők szövegeiben, mert a környezetük meghatározza azokat. „Romániában egy elég súlyosan diszfunkcionális rendszerben élünk, és ez meghatározza a humorunkat, azt, hogy az abszurd humor felé próbálunk menni, ugyanakkor tudjuk, hogy a humorban mindig ott van a tragédia lehetősége, pontosan azért mert a rendszer ennyire nehézkesen működő” – mondta.

Az erdélyiség egyik jellemzője Markó Béla szerint az identitásproblémával való állandó küzdelem egy többnyelvű, de román többségű közegben, ahol mégis markánsan jelen van a magyar közösség. Vida Gábort, mint „Erdély-regények” szerzőjét kérdezte az erdélyi identitás irodalmi vonatkozásairól. A prózaíró arra mutatott rá, hogy a magyar írók és költők az első világháború előtt sorra „felfedezték” maguknak Erdélyt, az első világháborútól 1989-ig pedig az erdélyi magyarság folyamatos katonai megszállást élt meg különböző oldalakról. Az erdélyi identitást megpróbálták „korrigálni”, Kisjenőn és Aradon, ahol Vida Gábor felnőtt, például szinte kizárólag magyar tévét néztek, és a figyelmük sokkal inkább Budapest felé irányult, mint Erdély felé. A ’90-es években innen egyetemre Kolozsvárra menni, ahol éppen a nacionalista Gheorghe Funar volt a polgármester, annál nagyobb identitásproblémát jelentett, de az, aki ma úgy dönt, hogy Erdélyben marad, annak is épp úgy meg kell határoznia, hogy mit gondol mindarról, „ami itt van” – mondta.

Hátrányból előnyt kovácsolni

Markó a „jönnek és felfedeznek minket” gondolatot emelte ki Vida Gábor hozzászólásából, ami a periféria és centrum fogalmait idézte fel benne. Mint kiemelte, „Kós Károlyéktól errefele” az volt az „iszonyatos” törekvés Erdélyben, hogy a perifériából centrumot csináljanak. Miközben Babits Mihály úgy ír Fogarasról, ahol tanított, mintha Szibériába került volna, Borcsa Imola szülővárosa attól még legalább 100 kilométerrel keletebbre van, világított rá a különböző nézőpontokra, ami a perifériát illeti.

„Nincs más megoldás számunkra, mint a hátrányból erényt kovácsolni és a perifériát centrummá tenni” – fogalmazott Markó, hozzátéve, hogy erényt lehetne kovácsolni például a vidék ma is gazdag nyelvhasználatából, vagy az együttélésből, ami „sok szenvedést is okozott mindegyik közösségnek, de gazdagodást is hozhat”.

Kinyílt a világ: ma már nem egy centrum van

Periféria és centrum vonatkozásában felmerült még az, hogy Kézdivásárhelyen, a periférián írni előny-e vagy hátrány. Borcsa Imola elmondta, a könyve nem született volna meg, ha nem él a kisvárosban, ugyanakkor felmerült benne, hogy jó-e, hogy távol van Kolozsvártól, ahol az irodalmi viták zajlanak. Nem nehezebb Kézdivásárhelyről jó irodalmat írni, szögezte le Markó, utalva arra is, hogy az online világban „minden centrum és minden periféria”. Vida Gábor arra mutatott rá, hogy ma, amikor egy levél gombnyomásra elmegy Budapestre, és az erdélyi írók magyarországi kiadóknál közölnek és fordítva, egy erdélyi magyar irodalmi lap nem szükségszerűen marad a periférián.

Balázs Imre József azt hangsúlyozta, hogy a mai pályakezdők előtt kinyílt a világ, több országban jártak, számukra nem Budapest vagy Bukarest a kérdés. Mint mondta a pályakezdő erdélyi költők 2020-ban megjelent címtelen föld című antológiája is szabad, sokfele mozgó, uniformizálhatatlan világot mutat.

banner_5wMnizP8_webbanner_300x250.gif
banner_LsIDgb8C_webbanner_970x250.gif

Kapcsolódók

Kimaradt?