Sam Mendes nagyapai inspirációjú háborús története nem is annyira történet, hanem inkább egy gyönyörű mozgóképes technikai erődemonstráció, ami minden érzékszervünket támadja.

Ha a rendező utolsó két filmjében – a Bond-mozikban – még csírájában ott is volt valamennyi a színházi múltjából (a karakterek közti viszonyban tettenérhetően), az 1917 lehengerlő szinesztézikus világa végleg szakít vele. Vegytiszta mozis parádé: szinte szagoljuk a halált, együtt csúszkálunk a sárban a főhősökkel ezalatt a két óra alatt. Az emberi nyomorúság panoptikumán végigbotladozó két kiskatona látványorgiája szegényes sztori-alibit takar, de ez nem baj, hiszen ezáltal pont a háború archetipikus mivoltát, a háborús tapasztalat örökérvényűségét tudja minél jobban kidomborítani. Nem papol feleslegesen, nem bukik át sem patetikus nacionalista hőzöngésbe, sem az unos-untig ismert szépelgő háborúellenes felhangokba, hanem mindvégig a háború majdhogynem mesehős egyszerűségű kisembereire és a bajtársiasság érzésére fókuszál.Két fiatal angol katona azt a feladatot kapja, hogy a franciaországi frontot átszelve eljussanak egy a brit hadsereg egy másik alakulatáig egy nagyon fontos levéllel. A levél azért fontos, mert egy hatalmas vérontást – 1600 ember valószínű halálát – előzné meg. És azért pont ők, mert az egyikük testvére ott szolgál abban a bizonyos célalakulatban. Olvasd tovább a Filmtetten!