Kétnapos rendezvénnyel ünnepelte 50. születésnapját Szatmárnémetiben a román közszolgálati televízió Magyar Adása.

„Kerek ötven éve, hogy a Magyar Adás útjára indult – emlékezetes pillanat, de a legszebb, hogy nem emlékezni, hanem ünnepelni gyűlhettünk ma össze” – fogalmazott köszöntőjében Mosoni Emőke főszerkesztő az Északi Színház színpadán, az első adás napra pontos évfordulóján, november 23-án, a születésnapi gálaműsor megnyitóján.

Ezt követően Boros Zoltán volt főszerkesztő, örökös munkatárs pillantott vissza az emberöltőnyi időszakra s a két ízben szerveződött szerkesztőség történetére, az 1968–1969-es évekre, amikor a semmiből szerveződött a szerkesztőség, aztán 1990-re, amikor ötévnyi kényszerszünet után, a nagy változás és véres események kellős közepén egy vértelen médiaforradalom is zajlott a Román Közszolgálati Televízió bukaresti, Dorobanților sugárúti székhelyének kilencedik emeletén.

Mint hangsúlyozta, napjaink fantasztikus médiadömpingjében sokan keresik azt a csatornát, ahol pontosan, tényszerűen elmondják mindazt, ami történik az ország határain kívül, de még inkább azon belül, hiszen azok érintenek bennünket igazán. „Ha hisztek a valóságban és ezt közvetítitek a nézők felé, megtettétek a legnagyobb dolgot, amit a hírszolgáltatásban lehet” – summázta a sajtó, a sugárzott és írott média (ma már sajnos egyre inkább figyelmen kívül hagyott) alaptörvényét.

Emlékeztetett arra is: a politikának s a politikusoknak fontos a média, és ennek okán a kereskedelmi csatornák zöme részrehajló, egyáltalán nincsenek érték-kötelezettségeik, míg a közszolgálati televíziót és rádiót a törvény is kötelezi arra, hogy kulturális műsorokat sugározzon, az értékeket bemutassa, és a kiegyensúlyozottság jegyében igenis megszólaltassa az embereket, a bizonyos elveknek, irányvonalaknak ellentmondókat is.

Némiképp e gondolatot folytatta köszöntőjében Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja is, kiemelve: a Magyar Adás komoly és hiteles műsoraival igazodási pont volt, és az mai is nemcsak az erdélyi magyarság, hanem a román nyelvű lakosság számára is. A diktatúra, a cenzúra korszakában igazat mondani komoly szellemi bátorságot igényelt, és igényel ma is, amikor a megváltozott médiapiacon a klasszikus cenzúrát egy sokkal drákóibb szigor, a nézettségi mutatók váltották fel. Ezért az 1985–1990 közötti öt év nem szünet, hanem a legheroikusabb időszak volt a Magyar Adás és munkatársai számára, akik külön megbecsülést érdemelnek azért is, hogy napjainkban milyen körülmények között szolgálják a közt – tette hozzá.

„A színház egyszer használatos tükör, minden előadás után porrá törik, ti azonban örök tükör vagytok. Színházi emberként tudom: az érték elpusztíthatatlan és maradandó; ahogy jó színházra, úgy minőségi televíziózásra is igény és szükség lesz mindig” – mondta házigazdaként is Bessenyei Gedő István, a Harag György Társulat igazgatója.

S hogy az örök tükör – ha kissé homályosan is, de – mennyi mindent tud felvillantani, arra az egyik legjobb példa a Transylvanian Bú Boys: tagjai a kivetítőn sok-sok évvel ezelőtti, vidáman muzsikáló önmagukkal néztek szembe, hogy aztán a legkisebb akkordbicsaklás nélkül vegyék át, folytassák a ritmust a színpadon Kovács András Ferenc Jack Cole daloskönyvéből, de Kozma Attila színművészre is ugyanúgy Rájött a 20 perc, mint évtizedekkel korábban – csak akkori kölcsönbe kapott, lila kabátja és snájdig vonalai lettek az enyészeté. Előadásukat vastapssal köszönte meg a közönség, akárcsak a FOURever kvartett közreműködésében felcsendülő Vivaldi-, Bartók-, Sosztakovics-dallamokat, mint ahogy vastaps közepette vették át jubileumi emlékplakettjeiket a Magyar Adás támogatói, segítői, egykori és mai szerkesztői, munkatársai.

S hogy miért épp Szatmárnémetit választották a születésnapi gála, s azt megelőzően a vetítéssel egybekötött közönségtalálkozó helyszínéül? Mert Szatmárnémetiről és környékéről elég sok riport és beszámoló készült az elmúlt pár évben, de a rendszerváltás előtti években-évtizedekben is. Elég csak a a Magyar Adás és az Északi Színház több évtizedes kapcsolatát, vagy a szatmári művészeket és képzőművészeket bemutató riportokat említeni – köszönhetően a néhai Dembrovszky Sándornak.