Elveszített munkahelyek, kettétört álmok és meggyalázott családtagok ellenére is megmaradhat az emberben a vágy és a küzdelem hivatásának beteljesítésére – bizonyosodtunk meg róla kedd este a Kolozsvár Társaság székhelyén tartott beszélgetőesten, amelynek moderátora a Családi Tükör főszerkesztője, Kovács Magda volt. A beszélgetés során a 84 éves Tar Károly író, költő, újságíró világába, tetteinek miértjeibe és munkásságába nyerhettünk bepillantást, mindamellett, hogy legújabb alkotásait is kézbe vehettük.

A termet teljesen betöltötték az érdeklődők: nyugalmazott tanárok, írók, újságírók és barátok sokasága hallgatta Tar Károly visszatekintését. Egy kicsit mindannyian beleilleszkedtünk a felelevenített világba: volt, aki azért, mert végigélte a kommunizmus azon történéseit, amelyekről szó esett, mi, fiatalabbak pedig azért, mert csupán elképzelni tudjuk a jelenséget, mégis jól esett legalább gondolatban ott lenni például a Szabadság napilap elődjének, az Igazságnak a székhelyén, vagy éppen a Napsugár gyermeklap néhai szerkesztőit „megismerni”.

A beszélgetés, bár könyvbemutatóként indult, visszaemlékezéssé, közös múltidézéssé alakult. Az Aranytollas újságíró felelevenítette a több évtizeddel ezelőtti Kolozsvárt, és annak jeles személyiségeit, a jelenlévők pedig bekapcsolódtak, ha egy-egy ismerősükről, régi barátjukról szólt a történet. Az író felvilágosított bennünket arról, hogy nemsokára nyomtatott formában is megjelenik a több ezer oldalas, sokkötetes antológiája, a megjelenésig viszont az időskori verseskötetekből, regényekből és nyomtatott lapokból válogathatnak az érdeklődők.

Embernek maradni a megalkuvások korában

A röpke két óra alatt megannyi életeseményt idézett fel az immár időskorú újságíró: megtudtuk, hogy édesapja kérésére az ő élete is teljesen más síkon vette kezdetét. Fémipari Középiskolában érettségizett a kincses városban, így lakatosként, műszaki rajzolóként és tervezőként tevékenykedett pályafutása kezdetén. Aztán a katonaság, mint a legtöbbekben, belőle is erőteljes érzéseket váltott ki: míg mások fegyverekkel foglalták el magukat, addig ő írásra adta a fejét, és megannyi kitalált vagy megélt történetet írt le, amelyeket szülővárosában, Kolozsváron az Igazság napilap publikált. Hazatérte után, mivel sehol sem kapott a szakmájához igazodó állást, az Igazságnál kezdett dolgozni, és ekkor kezdte el kibontakoztatni mindazt, ami mélyen benne rejtőzött. Időközben leszámolt a lakatossággal, és teljes mértékben az írásnak hódolt egy olyan korban, amikor háromszor is érdemes volt átgondolni a kimondott és papírra vetett szavakat.

Az elnyomás és a zsarnokság az időszak velejárójaként őt sem kímélte: sokszor esett csapdába, és gyakran szembesült azzal, hogy olyasmit várnak el tőle, ami nem igazodik az elveihez. Ezért vándorolt a napilapok és hetilapok között: az Ifjúmunkás nevelési rovatának vezetőjeként, a Napsugár gyermekirodalmi folyóirat főszerkesztőjeként és a Haza Sólymai gyermeklap főszerkesztőjeként, később az RMDSZ szervezőbizottságának vezetőjeként, a Szabadság napilap egyik alapítójaként és a Szabad Európa Rádió tudósítójaként is megállta a helyét.

Mint mondta, igyekezett elkerülni a behódolást és megalkuvást, így a gátakat visszautasítással, egyenes kiállással söpörte el, nem lett besúgó, és az elveit sem adta fel. Azt azonban kihangsúlyozta, hogy egyetlen gyötrelmes hozadéka ennek a határozottságnak fia halála volt, amely „az ő hibája”. Az elhangzott haláleset és önvádolás a nyugalmazott újságíró magyarázatát vonta maga után: kiderült, a rendszer emberei nem tudtak felülkerekedni rajta, így olyan ponton bántották, amelyet nem képes befolyásolni, mégis a legfájdalmasabb számára. Az ellentmondásai ugyanis azt eredményezték, hogy a katonaság ideje alatt megsérült fiát nem látták el kellőképpen, mi több, cellába vetették, és injekció híján hagyták vérmérgezésben elpusztulni.

Magyar íróként élni a szülőföldtől távol

A megpróbáltatások végül Svédországba vezették. Elmondta, elsősorban azért vállalta a kitelepedést, hogy az ott élő unokáit megtaníthassa magyarul. Ebben is győzedelmeskedett, ugyanis az apróságok kifogástalanul beszélik anyanyelvüket. Az egyszeri terv ellenére azonban sokkal többet ért el az országban: önkéntesen két lapot is alapított, amellyel a Skandináviában élő, kisszámú magyarokat felkarolta, és közösséget teremtve, a magyar nyelvű alkotókat összehozta a művészetért érdeklődő magyar társaikkal. A Magyar Liget, a dél-svédországi magyarok családi lapjaként, az Ághegy című skandináviai lap pedig irodalmi és művészeti lapfolyamként jött létre.

Újságíróként rávilágított, egyetlen különbség a tollforgatók és az átlagemberek között, hogy „az újságíró nemcsak néz, hanem lát is” – meglátja a földön heverő, gyakran porba taposott témát, felemeli, megírja és az olvasók elé tárja. Ennek pedig az olvasó közösség örül, és eszébe sem jut, hogy valamikor ő is találkozott már az adott témával, csak érdektelennek gondolva, átsiklott felette.

Tar Károly életútja és rendíthetetlensége bebizonyította, az élethez való viszonyulás megannyi formája közül legbiztosabb azt választani, hogy célkitűzéseinket magunk elé helyezve, sohasem tekintünk vissza. Ugyanakkor a hivatásukban kételkedőkben és a bizonytalanokban is nyomatékosította, legfontosabb a határozottság és az éppen aktuális életszakasz elfogadása, mindamellett, hogy folyamatosan törekszünk az előrejutásra, hiszen ő is elfogadta és lépésről lépésre megváltoztatta az elé gördülő életszakaszokat: így lett lakatosból álnéven publikáló író, majd elismert újságíró, később pedig a magyar nyelvet és kultúrát önkéntesen népszerűsítő, hazai és külföldi pályán is megbecsült alkotó.