Tizennyolc éves volt, amikor megtudta, hogy az embereknek bajuk lehet egymás nemzeti hovatartozásával, marosvásárhelyi egyetemistaként pedig az etnikai feszültségekről is tudomást szerzett. Azóta foglalkoztatják az emberek közti alaptalan gyűlölködés mechanizmusai. A román kultúra napján a sokoldalú Gabriel Sandu film- és színházi színészt, dráma- és újságírót kérdeztük arról, ami a világunkat mozgatja. 

A sepsiszentgyörgyi színházban, Székely Csaba drámájának bemutatóján ismerkedtünk meg, amelyen ugyanahhoz a táborhoz tartoztunk. Itt nemcsak az előadás közönségére gondolok, hanem arra a táborra is, amely csodálkozva követte, mi is történik a színház előterében. Te utólag ki is fakadtál erről egy Facebook-bejegyzésben. Mi volt ennek a lényege?

Számomra érdekes téma volt az, amivel a Brassóból kifejezetten a diverzió kedvéért Sepsiszentgyörgyre érkező nacionalisták hozakodtak elő, akiknek fogalmuk sem volt, miről is szól az az előadás, amely ellen tiltakoztak.

Éppen most dolgozom egy színpadi szövegen, amely többek között ezekről a tudattalan félelmekről, az ismeretlenről szól, valamint arról, hogy az információhoz vagy a tudáshoz való hozzáférés hiánya arra készteti az embert, hogy mindenféle, végső soron abszurd dolgot műveljen. Ezt az abszurdumot mi sem bizonyította jobban, mint az a tény, hogy azok a bizonyos sepsiszentgyörgyi felvonulók, úgy tűnik, összetévesztették az előadást egy marosvásárhelyi produkcióval. Az már csak részletkérdés, hogy a diskurzusuk szélsőségesen nacionalista volt, és meglátásukban az is elképzelhetetlen, hogy egy magyar származású az 1918-as román egyesülésről írjon – mintha ez csupán a románok számára lenne fenntartva, csak ők egyesültek volna, a magyarok valaki mással fogtak össze, aztán véletlenszerűen itt maradtak nálunk…

Nagyon vagánynak tartom, hogy a sepsiszentgyörgyi román színház ezt a szöveget színre vitte, ami bár nem arról szól, hogy mi történt a magyar közösséggel 1918-ban, de egy olyan szemszögből szólal meg, ami engem érdekel. Úton-útfélen, híradóban és újságban találkozhatunk azzal, hogy mi történt akkor a románokkal. De történelemből is több van. Vannak magyar antropológus barátaim, akik azt kutatták, hogy mi történt akkor. Szóval, a történelemnek ez a sokféle megközelítése érdekel engem nagyon. Emiatt is azt gondolom, hogy vagány az, hogy Székely Csaba értelmezését tolmácsolta a sepsiszentgyörgyi román színház, és általában véve is érdekesnek, figyelemre méltónak tartom azt, amit ő az utóbbi időben a drámáiban megfogalmaz.

Nem udvarolok neked, mindazonáltal megkockáztatom: annak a megtestesítője vagy, ami miatt én mindig szerettem Bukarestet és a valódi bukarestieket. Ez pedig a világ dolgaival szembeni előítélet-mentes kíváncsiság. Te hogyan tartod élénken ezt a kíváncsiságod, és milyen szerepe van ebben annak a nagyon széles érdeklődési körnek, amely esetedben a filmszínészettől egészen az újságírásig terjed?

Én alapvetően nagyon szeretem az embereket, szeretek velük beszélgetni, és kedves nekem a közösség gondolata is. Soha nem tettem rassz, szexuális vagy nemzeti identitással kapcsolatos különbségeket köztük. Bukarestben nőttem fel és akár 18 éves is lehettem, amikor megtudtam azt, hogy egyesek szerint nem túl jó dolog, ha például valaki roma. Én egy olyan negyedben laktam, amelyben a romák voltak a legmenőbbek, s bár szegénységben éltünk, nem voltak jelen azok a sztereotípiák, amelyekről én később szereztem tudomást. Ezek között volt az az információ is, hogy az embereknek tulajdonképpen bajuk van egymással, nem tudnak kommunikálni a másikkal. Ez engem foglalkoztat, elbűvöl és meg is jelenítem mindenben, amit csinálok, a drámáimtól kezdve egészen az újságírásig vagy a színjátszásig. Végül is úgy tűnik nekem ez az egész, mintha egy társadalmi paradicsom felé vezető úton haladva mindenféle apró marhaság az utunkban állna.

Amikor Marosvásárhelyen voltam egyetemista, megfigyeltem az etnikumközi feszültséget is a románok és magyarok között, ami számomra szintén újdonság volt, mert mi itt, Bukarestben nem találkoztunk ezzel soha. Az én legjobb barátom huszonéves koromig egy magyar srác volt, és soha fel sem merült bennem az, hogy amit addig a tévében láttam, az tényleg igaz lehet, létezik. Marosvásárhelyi diákéveim alatt, illetve a Székely Csaba körüli mostani konfliktusból értesültem erről a valóságról. Számomra ez teljesen idegen volt addig.

De az, ami addig idegen volt, most olyan mértékben része az érdeklődési körömnek, hogy a legfontosabb témáim közé tartozik. Elsőként a nacionalizmus, amelyet most is tanulmányozok. Egy másik ilyen téma az emberek közötti megmagyarázhatatlan ellenségeskedés, és az például, hogy olyan emberek, akik nem is ismerik egymást, nem tudnak semmit a másikról, egyszerűen antipátiát érezhetnek egymás iránt. De miközben annak, hogy miért szeretjük egymást, kiterjedt irodalma van, szerintem sokkal kevesebbet írtak arról, és kevéssé érdeklődtek az iránt, hogy miért is gyűlöljük egymást.

Egy interjúdban olvastam, hogy a hivatásos színjátszással való találkozásod zsenge gyermekkorodban történt, helyszíne pedig a Bukaresti Állami Zsidó Színház volt, ahol az édesapád dolgozott. Megnézted ott a jiddis nyelven játszott előadásokat is?

Látod, ez egy nagyon fontos részlet, amiről én időközben meg is feledkeztem, hogy a zsidó színházban, ahol az apám dolgozott, jiddisül beszéltek és játszottak, én pedig egy fülhallgatóval követtem román fordításban az előadásokat. Fel sem merült bennem soha, hogy kifogásaim lehetnének ez ellen, mint ahogy manapság azt is hallottam, hogy az egyesülésről szóló marosvásárhelyi előadásban például miért beszélnek magyarul is.

Nekem az sem jelent gondot, hogy Berlinben német előadást nézzek angol feliratozással – mert sajnos nem értek németül. Azonban ezzel a kizárólagosságra törekvő nacionalizmussal nem csak nálunk találkoztam: Németországban is volt részem olyan helyzetben, hogy angolul jól értő emberek nacionalista meggondolásból nem voltak hajlandóak angolul beszélni, csak németül.

Sokat beszélgettem olyan emberekkel, akik félnek attól a hatalmas talánytól, amelyet egy másik nyelvet beszélő, más történelemmel és érdeklődési körrel ember jelent, és rá kellett jönnöm – bár nem szeretek nagy szavakat használni –, hogy ez tudás által megváltoztatható, úgyszólván megszűntethető félelem.

Ugyanezt gondolod a homoszexualitásra való társadalmi rácsodálkozásról is? Feldolgoztad a témát az Apám, a pap (Tatăl meu, preotul) című, Marosvásárhelyen és Bukarestben is színre vitt drámádban… Ebben a nagy ismeretlenség-tengerben szerinted megfelelően értelmezik-e azt, amit és ahogyan te üzenni akarsz ebben a témában?

Nagyon fontosnak tartom azt, hogy beszéljünk ezekről, hogy ezek megjelenítése megtörténjen. Attól a pillanattól kezdve, hogy például van egy magyar személet a román egyesülésről, ezt nem lehet meg nem történtté tenni, és lehet, hogy majd más magyar emberek is megszólalnak ebben a témában, el merik mondani, hogy számukra mit jelent ez a történelmi pillanat.

Ugyanez érvényes más kérdésekben is, többek között a szexuális kisebbségekhez kapcsolódókra. Amikor én ezt a drámát megírtam, – mivel közel áll hozzám a téma és sok mindent tudok róla – azt hittem, hogy bizonyos vonatkozásai maguktól értetődőek. Aztán elkezdték játszani az előadást, megjelentek a kritikák is róla, és rá kellett jönnöm, hogy sokkal nagyobb szükség volt erre a színpadi szövegre, mint ahogy én azt eleinte gondoltam. Mert egyszerűen vannak nálunk olyan témák, amelyekről eddig nem beszéltünk. Lehet, hogy ezek jelen vannak kinek-kinek a tudatában, de nyilvánosan nem beszéltünk ezekről, nem gyűlt össze egy nagyobb embertömeg azzal a kifejezett célzattal, hogy például egy erről szóló előadást megnézzen. Ezért is gondolom azt, hogy ezeket folyamatosan napirenden, műsoron kell tartani.

Van nálunk ezekben a témákban – a szexuális és a nemzeti kisebbségek kapcsán is – egy olyan diskurzus, amely számomra nagyon furcsa. Nevezetesen, hogy beszéljünk róla, de ne is zavarjunk vele sok vizet, ne haragítsunk meg senkit. Persze, kapjanak ezek nyilvánosságot, mondják el a magyarok és mondják el a melegek is, hogy mi bántja őket, de ha lehet, nehogy megbántsanak bárkit is ezzel… Tehát mondjuk el a dolgokat úgy, ahogy vannak, hitelesen, de ugyanakkor „szépen” is, mert elvégre színházban vagyunk. Ebből én azt olvasom ki, hogy a közönség csak nagyon ritkán találja magát abban a helyzetben, hogy őt különböző tabukkal provokálják.

Például az, aki azt hiszi, hogy a marosvásárhelyi Vitéz Mihály plakátján látható flekkenhús provokáció, az még soha nem járt olyan előadáson, amelyen megtudhatta volna, hogy mit jelent tulajdonképpen ez a fogalom. Elképzelem, hogy Andrei Șerban egy-egy előadásán egyenesen gutaütést kaptak volna.

És ez az a pont, amelyen szerintem lehetnénk rámenősebbek: ha az Andrei Șerbanhoz hasonló elődeink vették maguknak a bátorságot nevüken nevezni a dolgokat, akkor nekünk sem kellene félnünk ettől. És ezek az alkalmak nem lehetnek pusztán „balesetek”, hanem kell lennie egy folytonosságnak a kényelmetlenebb témák feldolgozásában, hogy az erről való alkotói diskurzus is minél árnyaltabb legyen.

Mennyire ismered a romániai magyar társulatokat? Mindig érdekelt az, hogy a román néző mennyire érzi azt hátránynak, hogy az előadás megértését a román nyelvű feliratozás vagy szinkrontolmácsolás teszi lehetővé?

Nemrég a sepsiszentgyörgyi magyar színházban szerettem volna megnézni egy előadást, és mivel nem szóltam előre, hogy érkezem, nem tudtak embert biztosítani a fordításhoz. Meg is feledkeztem erről, őszintén… Amúgy a magyar társulatok – mint amilyen a kolozsvári, sepsiszentgyörgyi vagy marosvásárhelyi – munkája nagyon elismert és modellértékű. Nagyszerűek a magyar színészek, akikkel a román rendezők is szívesen dolgoznak együtt. Szívesen írnék szöveget nekik és rendeznék előadást számukra, ebben pedig nem tekintem akadálynak a nyelvet. Egy előadás megtekintésekor pedig még annyira sem.

Mit jelent számodra a román kultúra, és mennyire bosszantó számodra például az, hogy hosszas huzavona után sem sikerült az államnak megvásárolnia Brâncuși szobrát, A föld bölcsességét? Mond-e ez valamit arról, hogy mi a hivatalos viszonyulás a román kultúra valódi értékeihez?

Bizonyára sokat elmond ez a tény a hivatalosságok kultúrához való viszonyulásáról. Azonban számomra általában véve bosszantó az, hogy azok a választott tisztségviselők, akik a kultúra ügyeivel foglalkoznak, semmiféle szakmai felkészültséggel nem rendelkeznek ezen a téren. De nemcsak ebben, hanem, ha jobban megnézzük a közélet napirendjét, ugyanilyen kretén ötleteik vannak a pénzügyek és az igazságügy terén is. Természetes tehát, hogy azok az emberek, akik ennyire bődületesek ezekben, nem lehetnek fantasztikusak a kultúrában sem.

Ennek kapcsán sem említhetek mást, mint azt, hogy az az illető, akitől ez az egész flekkenes plakátos cirkusz elindult Marosvásárhelyen, a parlament kulturális bizottságának tagja. Ezek az emberek véleményezik kedvezően vagy kedvezőtlenül a kultúra területének különböző törvénytervezeteit. Nos, ehhez még csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy az az ember, aki nem rendelkezik egy elemi absztraháló képességgel, aki egyszerűen képtelen felfogni, hogy egy színházi plakátot nem lehet felszólításnak tekinteni a tiltakozó akcióra… Miről is lehetne egyáltalán tárgyalni egy ilyen emberrel?! Akinek ez a szintje, az mit érthet azokból a törvénytervezetekből, amelyeket véleményez…?!

Mit gondolsz a kulturális kölcsönhatásokról? Végül is mi hasznuk van ezeknek az interferenciáknak, ha egy kulturális közegnek – teszem azt – nincsenek megfelelő eszközei egy másik kultúra befogadására?

Ez egy nagyon jó kérdés, és szerintem a válasz erre a másikkal való kommunikáció minőségében rejlik. Ha én meg szeretném ismerni az embereknek azon viselt dolgait, amelyek addig ismeretlenek voltak számomra, akkor a kulturális kölcsönhatásnak van értelme számomra.

Azonban, ha én olyan többnemzetiségű városban élek, amelynek ötven százalékával soha nem találkozom, nem is érdeklődök iránta, akkor az ilyen interferenciáknak semmi értelme nincs. Más nyelvet beszélnek, mint amit én, ott élnek ők is, ahol én, de soha nem látom őket – ebben a helyzetben az ilyen események feleslegesek, mert az első adandó alkalommal, amikor egy ilyen megmozdulás kapcsán találkozom velük, mindössze annyit kérdezek: „mit keresnek ezek itt?” Ezért is gondolom azt, hogy az ilyen kulturális interferenciák akkor érnek valamit, ha az emberek tudnak ezekkel azonosulni.

Ugyanakkor van egy másik vonatkozás is, amiről nem szabad megfeledkeznünk, nevezetesen az, hogy a kultúrának meg épp az a dolga, hogy az ilyen találkozásokra lehetőséget teremtsen. Itt van például a színház, amelynek révén én egy csomó olyan embert megismertem, akiket más kontextusban talán nem lett volna alkalmam.

De a kulturális interferenciák kérdése egy érdekes beszélgetés témája lehet, mert egyfelől például azokat az embereket is megértem, akik számára a kultúraközi együttműködésre vonatkozó politikák semmit nem mondanak, hiszen nincs ehhez kapcsolódó élményük a hétköznapokban. Ők hiába is próbálnának azonosulni egy ilyen jellegű kulturális eseménnyel, mert a sokszínűség láttán legfeljebb annyit kérdeznek, hogy „kik ezek az idegenek” vagy „kik ezek a gay-ek, honnan jöttek elő, amikor a mi országunkban nem is élnek ilyen gay-ek”. Tehát végső soron meg tudom érteni azokat, akik ilyeneket mondanak...

Nem szeretnék csak olyan előadásokat létrehozni, amelyekkel az emberek mindössze azonosulni tudnak, mert ez egy csapdahelyzet. A színházi előadások nagyon nagy hányadát azért hozzák létre nálunk, hogy a nagyközönség azonosulni tudjon ezekkel, felismerje magát ezekben. De nehogy véletlenül is úgy érezze, hogy őt „fojtogatják” a bemutatott témákkal. S még ha úgy is érezné, legföljebb csak távcsőn keresztül szemlélje mindazt, ami számára fojtogatóan kényelmetlen – akár egy veszélyes ragadozót a szavannán. Nehogy véletlenül azt higgye a néző, hogy mindaz, amit a színpadon lát, az ő életében is pont úgy jelen van.

Persze, meg tudom érteni ezt is, de nem tudok vele egyetérteni.