A Föld bármely pontján születtek, az emberek genetikai állománya 99,6 százalékban azonos, mondta ki a Stanford Egyetem 2002-es tanulmánya, mégis a különbségek szerint határozzuk meg magunkat, például románként vagy magyarként. A kolozsvári Reactor független színház 99,6% című zenés performansza ezzel szemben a közös pontokat keresi, „csendes utazás a megértés és szolidaritás felé”, ahogy az alkotók fogalmaznak.

Miután Marosvásárhelyen két előadás is született a román-magyar viszonyokról, a Double Bind és a MaRó, illetve a közös történelem egyik megosztó szereplőjéről, Vitéz Mihályról (utóbbi kettőről Ándi Gherghe rendezővel közölt beszélgetést a Maszol) a hétfő esti bemutató óta Kolozsvárnak is van előadása ebben a témában, amely – bár hangsúlyosan zene- és mozgásközpontú – a szövegekben több, csak lokálisan értelmezhető utalást tartalmaz, amivel szűkíti a célközönségét, ugyanakkor személyessé is válik. A Reactor színháznak nem ez az első kifejezetten helyi előadása, nemrég feldolgozták például az 1990-es évek Kolozsvárjához kötődő Caritas priamisjátékot, amelyen milliók vesztettek pénzt (Miracolul de la Cluj). A 99,6% a centenárium apropóján, a Reactor színház Románia: Száz év szeretet és gyűlölet című projektjének részeként valósult meg.A performansz kilenc különböző társadalmi hátterű, különböző kreatív területről érkező román, magyar, illetve kétnyelvű alkotó személyes tapasztalatából áll össze. Őket a bemutatót megelőző napokban sorra bemutatta a Reactor Facebook-oldala, például így: „Oana Mardare bákói jövevény. Semmit nem olvasott Petőfi Sándortól, de boldog, hogy a róla elnevezett utcában lakhat.”, vagy „Adorjáni Panna az első és szinte egyetlen 4-es osztályzatát első osztályban kapta, román nyelvből. Különféle képeket kellett románul leírnia, és ő csak ezt az egyet ismerte: Apa a gyerekekkel játszik.”, illetve „Bogdan magyar napközibe járt. Akkor kezdett el táncolni is”.Maga az előadás sem vállalkozik többre, mint felvillantani néhány, román és magyar kultúra találkozásával kapcsolatos személyes élményt, a résztvevők éppen ezért nem játszanak a szó hagyományos értelmében vett szerepet, nem is hajolnak meg az előadás végén. A nem szokványos színész-néző viszony már az elején egyértelmű: a nézőket a játéktér köré ültetik le, a performerek pedig először megpróbálnak szemkontaktust teremteni némelyikükkel, majd szóba is állnak velük. Mikor léptem át utoljára ezt a képzeletbeli határt a mindennapokban? Mikor meséltem el a történetem valakinek, aki a saját köreimen kívül mozog? – üthet szöget a néző fejében a gondolat.A zenére, hangeffektusokra, mozgásra épülő intermezzók között monológokat hallunk például arról, hogy milyen egy magyarnak megpróbálni románul gondolkozni, vagy mit lát a román-magyar kulturális különbségekből egy Kolozsváron tanuló, Bákóból származó egyetemista. Olyan tapasztalatokról van szó, amelyek között a közönség román vagy magyar tagjai is találnak ismerőset, csak valószínűleg nem jutott még eszükbe, hogy „Trianon olyan érzést vált ki bennem, mint Harry Potterben Voldemort”, vagy a centenáriumot még sosem hasonlították vizen úszó olajfolthoz, ahol az olajfolt jelképezné a magyarokat.

A „dușmanii mei” (ellenségeim) helyett a manele itt az összetartozásról szól. Ha a centenárium megosztja a romániai társadalmat, akkor ez az előadás egyesít legalább egy nézőtérnyi embert, és román, illetve magyar altatódalokkal nyugtatja le őket.

A román, magyar, angol felirattal játszott, kb. 100 perces performansz alkotói: Adorjáni Panna, Raul Coldea, Csala Hermina, Radu Dogaru, Petro Ionescu, Bogdan Olarson, Ötvös Kinga, Oana Mardare és Adi Tudoran.