A kultúra hatékony értékközvetítő eszköz, ennek ellenére Romániában még a centenáriumi évben sem használják arra, hogy bemutassák az elmúlt száz év „termését”. Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke viszont úgy véli, a szövetség jól „sáfárkodik” a közösség szellemi tőkéjével: 2018-ban több olyan kulturális eseményt is kezdeményezett vagy támogatott, amely a magyarság értékteremtéséről szól a száz éves Romániában. Ezekről faggattuk az RMDSZ politikusát.

Múlt vasárnap díjazta a Communitas Alapítvány és az RMDSZ annak a centenáriumi drámapályázatnak a nyerteseit, akik ennek az időszaknak a román-magyar viszonyát fogalmazták meg színpadra szánt szövegben. Milyennek ítéli a felhozatalt, a beérkezett pályamunkákat, és miért érdekes a nyertes alkotás? Milyennek láthatjuk ebből a román-magyar viszonyt?

Számunkra nagyon kellemes meglepetés volt az, hogy a felhívásra tizennégy pályamunka érkezett be. Úgy gondolom, hogy a drámapályázat nem futóverseny, amelyben az a cél, hogy minél többen részt vegyenek. Mindazonáltal is nagy meglepetés volt számunkra ez a szám, ugyanakkor az is, hogy a szakmabeliektől – íróktól, drámaíróktól, dramaturgoktól – kezdve egészen a főiskolai hallgatókig vagy nyugdíjasokig jelentkeztek a felhívásra. Azt is nagyon jónak tartom, hogy tulajdonképpen fiataltól idősig terjedt ez a skála, ami azt mutatja, hogy érdekli az embereket ez a téma, úgy érzik, hogy írni kell róla, az erdélyi magyar társadalom számára fontos kérdés ez.

Dálnoky Réka nyertes drámája humorosan tart tükröt elénk. Azt mutatja be, hogy mennyire nonszensz, mennyire nevetséges sok esetben ez a magyar-román szembenállás. Másfelől meg ott van benne a magyar zászló kérdése, na meg az, hogy bennünket mennyire felháborít vagy zavar az, hogy a polgármester hovatartozásától függően óriási román zászló lobog egy-egy településen. Ezt a témát onnan fogta meg, hogy vizsgáljuk meg, milyen anyagból is készült ez a zászló, és hogy mennyire gyúlékony. Tehát, levezette a nagyon egyszerű kémia és az objektív érzékelés nyelvére, ami nekem azt üzente, hogy mindez csupán egy percepció. De ott van emellett egyfajta szubjektív érzékelés is, hiszen a szerző azt is szóvá teszi, hogy kinek mennyire nő meg a pulzusszáma, ha egyik vagy másik zászlót látja. És ez nem föltétlenül arról szól, hogy mennyire szeretem vagy sem a magyar, illetve román lobogót, hanem hogy mennyire „megy fel a cukrom”, ha a másikét látom.

Ez a szöveg másfelől rávilágított a sztereotípiáinkra, a sokszor belénk nevelt elvárásainkra, és én azt hiszem, hogy ez nagyon hasznos számunkra a centenárium évében. Az is érdekes, hogy ez a dráma kétnyelvű. A szöveget a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészei előadták felolvasószínház formájában, az előadáson pedig rá kellett jönnöm, hogy ez teljesen erdélyi magyar dráma, hiszen teljességében csak mi, erdélyi magyarok értjük, mert mi beszéljük a magyart és a románt is. Az Erdélyi Magyar Televízió segítségével rögzítettük is az előadást, amit nagyon érdekesen, két nyelven kell feliratoznunk ahhoz, hogy mindenki más is értse.

Látna-e fantáziát abban, hogy az RMDSZ vagy valamely kulturális intézmény felvállalja azt, hogy a „másik irányba” is meghirdessen egy hasonló pályázatot? Hadd mondják el román drámában is, hogyan látják ezt a viszonyt, hiszen így lenne kerekebb ez a centenáriumi kép…

Ha én volnék most a kulturális miniszter, és úgy gondolnám, hogy komolyan kell vennem az 1918-ban kelt gyulafehérvári nyilatkozatot, ráadásul azt is szeretném, hogy ez az ország száz év után igazából elkezdjen építkezni, akkor meghirdetnék egy ilyen pályázatot. Hiszen azt gondolom, hogy a román kulturális minisztérium feladata lenne ezt a fajta nyitottságot, kibeszélést ösztönöznie a román-magyar viszonyban, vagy legalább elindítania egy dialógust. Nos, azon túl, hogy azt látjuk, a centenáriumi logót most már a gázszámlára is rányomtatják, érdembeli előrelépés e tekintetben nem történt. Azt pedig, hogy az RMDSZ a magyar kisebbségnek szánt alapból erre költsön, nem tartom annyira indokoltnak, de mindenképp egy megfontolandó kérdés.

Mi az 1000 év Erdélyben, 100 Romániában programunkat azért indítottuk el, mert kettős célunk volt vele: elsőként az, hogy az erdélyi magyar közösség ne búsuljon ebben az évben, ne vonuljon be szomorkodni egy sarokba, hanem újra ismerje fel azt, hogy ezalatt a száz, illetve ezer év alatt értékteremtő közössége volt ennek az országnak. Van, amire büszkének lennünk, húzzuk hát ki magunk és lássuk be, hogy letettünk valamit az asztalra. Mert ha azt mondják nekünk, hogy „mars ki ebből az országból!”, mi nyugodtan azt válaszolhatjuk, hogy nemcsak azért vagyunk itt, mert itt születtünk – ami, ugye, adott –, hanem mert itt dolgozunk, itt teremtünk értéket.

A másik célunk viszont az volt ezzel a kerettel, hogy olyan programokat generáljunk – első sorban a Communitas Alapítvány által meghirdetett pályázatok révén –, amelyekkel megpróbáljuk bemutatni ezeket az értékeket a román közösségnek, megpróbálunk ezek mentén párbeszédet kialakítani. Hogy csak egy példát mondjak erre: Sebestyén Aba rendezésében, válogatásában Kór-társak/Contemporanii címmel létrejött egy olyan előadás Marosvásárhelyen, amelyben kortárs román és magyar költők verseit mutatták be két nyelven. Én arra kértem az alkotókat, hogy gondolkodjanak el azon, hogy ezt vigyük körbe az országban és nemcsak a magyarlakta területeken, hanem mondjuk Bukarestben, Iași-ban is.

Hiszek abban, ha elindul egy interkulturális párbeszéd bizonyos témákban, egymás szemében nézve azt mondjuk, hogy „ezt mindketten így gondoljuk”, akkor sikerül további falakat is lebontanunk. Ezek az események ezt szolgálják.

Vannak-e egyéb, ilyen jellegű kulturális kezdeményezése az RMDSZ-nek, mint amilyen a drámapályázat vagy a történelmi dokumentumfilm-sorozat? December közeledtével egyre sűrűsödnek a népünnepélyek a román részen, és nem látni a centenárium érdemi, tartalmi boncolgatását…

Tulajdonképpen ugyanide sorolnám az Örökségünk Őrei műemlékvédő ifjúsági programunk kiterjesztését is, mert az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala révén elindult egy párbeszéd ennek kapcsán a lipován orosz kisebbséggel, és reményeink szerint, a török kisebbséggel is. Ráadásul azáltal, hogy ez ősztől országos versennyé válik, amiben társszervezőként a tanügyminisztérium is bekapcsolódik, azt is jelenti, hogy eljutunk oda, hogy akár a román többség is felismerheti egy ilyen akciónak a fontosságát.

Mindemellett számtalan olyan érdekes kezdeményezés volt idén, amely nem feltétlenül az RMDSZ kezdeményezésére, de az RMDSZ támogatásával valósult meg. Ilyen volt, az említett marosvásárhelyi előadás mellett a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) fotópályázata, amelyet szintén körbeutaztatnak az országban. Volt ugyanakkor egy, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Communitas Alapítvány által közösen megszervezett esemény Kolozsváron, amelyen román gyermekek magyar személyiségeket, magyar gyermekek pedig román személyiségeket mutattak be.

Az 1000 év Erdélyben, 100 Romániában programban van továbbá egy olyan sorozat is, amelynek keretében történészekkel beszélgetnek végig olyan korszakokat, amelyek meghatározóak voltak az elmúlt száz esztendőben. Ezeknek az eseményeknek egy része két nyelven is elérhető, mások csak magyarul, de mindenképpen azt gondolom, hogy ezeket a centenáriumi év után is folytatnunk kell. Ahogy az általunk létrehozott ezer100.ro honlapnak is „élnie” kell 2018 után.

Mennyire tartja közhelynek azt, hogy ahol a politika, a közélet bedobja a törölközőt, ott a kultúra, a művészet hathatós, tényleges szerepet vállalhat a román-magyar harmonikus együttélésben? Én úgy látom, hogy a művészetekben ez tulajdonképpen a mindennapi alkotói gyakorlat része, különösebben nem is kell szorgalmazni az együttműködést, hanem ki kéne hangsúlyozni, előtérbe tolni. Ennek ellenére a centenáriumi évben országos szinten éppen a tartalom sikkad el…

Ezzel teljesen egyet értek. Sajnos, magam sem láttam túl sok tartalmas kulturális akciót, a többségi rendezvényeken túlsúlyba kerül a népünnepély jelleg és kevesebb a maradandó eredménnyel járó esemény.

És itt most meg kell említenem azt, hogy amikor Kolozsváron 2015-ben aláírtuk a Kisebbségi kulturális chartát, akkor a történelem során először ült le valamennyi Kolozsváron élő nemzeti kisebbség, és – legnagyobb örömömre – akadtak a többséghez tartozó személyiségek is, akik vállalták, hogy aláírják. Mi abban a dokumentumban azt fektettük le, amit szívesen viszontláttam volna a centenáriumi évben, és ami nem pusztán arról szól, hogy tiszteljük egymás kultúráját, mert ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy párbeszéd nélkül elmegyünk egymás mellett, hanem azt próbáltuk elmondani, mennyire fontos, hogy közös kulturális alkotások jöjjenek létre. Ezt nevezzük interkulturalitásnak, és ez adja a párbeszéd alapját: bevonom a másikat, közösen hozunk létre valamit.

Hadd említsek itt egy példát a szakmából: Bonchidán egy nagyon érdekes kísérletet hajtottunk végre az idén. A lapidáriumunkat akartuk újra kitalálni, mert az egy porosodó kőtár volt, ezért meghirdettünk egy versenyt és meghívtunk szakértőket. Őket pedig úgy válogattuk össze, hogy volt közöttük román, magyar, szász és zsidó. Ez a csapat ismerte meg és értelmezte át a Bánffy-örökséget, és ugyanez a csapat mutatja meg huszonegyedik századi eszközökkel az odaérkező turistának, hogy miért érdekes a mai ember számára az, ami 150-300 évvel ezelőtt volt Bonchidán. Fel sem merült ebben kinek-kinek a nemzeti hovatartozása, hanem egyszerűen elmondtuk egymásnak a meglátásainkat, és ezt mutattuk be.

Közhely vagy sem, ha nem azt bizonygatjuk, ki vette el a másiktól Erdélyt, hanem közösen akarunk dolgozni, eredményt felmutatni, és a közös munkának együtt örvendezni, abban a pillanatban sokkal könnyebben alakul ki párbeszéd, amelyre lehet alapozni egy közösségi érzést, meg lehet fogalmazni azt, hogy mit is akarunk a következő száz évben ebben az országban. Mert ez itt a lényeg: legyenek közös terveink, céljaink, amelyben mindenki feltalálja magát és oda is teszi a csontot.

A százéves államiság ünnepét, ennek ellenére nem arra használják ki, hogy a hazai vagy netán a román kulturális örökséget bemutassák. És ezt román művészek is hiányolják, ráadásul lenne is, amit mutogatni. Mi ennek a magyarázata? Olyan nehéz egy ilyen palettát összeállítani vagy ilyen alacsony az érdeklődés általában a kultúra iránt Romániában? Ezért nem tudják eszközként sem megbecsülni?

Azt kell mondanom, nagyon kevés olyan tárcavezető volt a kulturális minisztériumban, aki megértette annak fontosságát, hogy a kulturális örökség tulajdonképpen egy ma is élő érték, amely által az embereket nevelni lehet, örömöt okozni nekik, és amely akár gazdasági fellendülést is hozhat a helyi közösségeknek, mert turistacsalogatóként is működhet.

Sajnos, most nem ezt látjuk, mert azok, akinek ezt elő kellene mozdítaniuk, nem mernek egy ilyen mély lélegzetet venni. Sokkal könnyebb egy egyszerű fesztivált megszervezni, mint létrehozni akár egy komoly kiállítást, amelyet például a legkisebb faluba is el lehet vinni aztán, hogy az ott élők is tudjanak ezekről az értékekről. Ebbe már munkát kéne fektetni, amit azért eléggé ritkán láthatunk.

Viszont azt kell mondanom, hogy mi az Erdélyi értéktárral vagy akár az Örökségünk Őrei mozgalommal éppen ezt próbáljuk megtenni: a minél szélesebb közösséggel felfedeztetni és akár hónapokon át – szülők, nagyszülők, pedagógusok által – közbeszéd témájává tenni a kulturális örökséget. Az ilyen akciókra nagy igény lenne többségi szinten is, mert sok mindent tisztáznának az emberek fejében – a dáko-román kontinuitáselmélettől egészen a Funar-féle ámokfutásokig – azáltal, hogy megismerhetnék saját kulturális örökségüket.