A növekvő nyugdíjkiadások állhatnak az elmúlt napok erőszakos tiltakozásaihoz vezető, romló oktatási körülmények mögött Franciaországban. A problémát – amellyel a franciák maguk is csak most szembesültek – a szupergazdagok megadóztatásával orvosolná Thomas Piketty világhírű közgazdász.

A román közvélemény éveken át a modern Nyugathoz való felzárkózás kulcsaként tekintett a kulturált iskolai mosdók kialakítására. Kevesen sejtették, hogy a francia intézmények is hasonló problémákkal küzdenek – egészen a szeptember 21-én kirobbant diáktüntetésekig, amikor az utcára vonuló francia diákok maguk leplezték le az iskolájukban uralkodó áldatlan állapotokat.

A franciaországi diáktüntetések Párizs Créteil nevű elővárosából mindössze tíz nap alatt országos tiltakozáshullámmá dagadtak. Az utóbbi napokban a közvélemény figyelme érthető módon a zavargásokra, gyújtogatásokra és fosztogatásokra irányul, azonban az erőszak sem képes elfedni a lényeget: a tiltakozások mögött reális társadalmi és oktatási feszültségek húzódnak meg.

A középiskolás diákok a közösségi médiában olyan videókat és fotókat osztottak meg, amelyek víz vagy ajtó nélküli illemhelyeket, a szappan vagy vécépapír teljes hiányát, valamint beázott, penészes mennyezeteket és rágcsálókat mutatnak az iskolaépületekben. A diákok tanárhiányra, a hiányzó pedagógusok helyettesítésének elmaradására, túlzsúfolt órarendekre, az iskolaépületek rossz állapotára, valamint a felsőoktatási felvételit szabályozó platform, a Parcoursup okozta nyomásra és bizonytalanságra panaszkodnak. Egy 2024-es felmérés szerint a fiatalok több mint háromnegyede stresszesnek tartja a rendszert, és jelentős részük annak megszüntetését támogatná.

A Le Monde szerint a megmozdulások több szempontból emlékeztetnek az 1990-es francia középiskolás mozgalomra. Akkor és most is a párizsi agglomerációból indultak a tiltakozások nem sokkal a tanév kezdete után, és mindkét esetben a fiatalok mindennapi tapasztalataiból fakadó elégedetlenség állt a háttérben. A tiltakozási hullám váratlanul tört felszínre, meglepve az oktatási és politikai döntéshozókat, de az elégedetlenség és a mögötte meghúzódó krónikus alulfinanszírozottság hosszú évek óta halmozta fel a gyúanyagot a mostani robbanáshoz.

A 2017-ben hatalomra került Emmanuel Macron megbízatása legelején elfogadott reform radikálisan átalakította a francia középiskolai rendszert. Több ezer oktatói állás szűnt meg a gimnáziumokban és a középiskolákban. A diákok elégedetlenségét azonban az oktatási rendszerben felhalmozódott strukturális problémák is táplálják.

Az egyik legjelentősebb gond az iskolaépületek leromlott állapota: a francia középiskolák átlagéletkora 61 év, a szakiskoláké pedig 71 év. Az intézmények többségét nem készítették fel az egyre gyakoribb hőhullámokra: idén nyáron a vizsgák ideje alatt 40 fok körüli hőmérséklet volt a tantermekben. Télen a fűtéshiány okoz gondot, sok helyen a diákok kabátban, kesztyűben ülnek az órákon. Az iskolák több mint egyharmada elérte vagy meghaladta befogadóképességének határát.

Noha 2008-hoz képest a tanulók száma negyedmillióval nőtt, a pedagógusoké csökkent. Az osztályok létszáma értelemszerűen emelkedett: ma az osztályok 70 százalékában harmincnál több, 20 százalékában harmincötnél is több diák tanul.

Az elmúlt húsz évben folyamatosan nőtt a betöltetlen tanári álláshelyek száma Franciaországban, miközben egyre kevesebb helyettesítő pedagógus áll rendelkezésre. Ennek következtében 2018 és 2024 között megduplázódott a hosszabb, 15 napot meghaladó tanári hiányzásoknak a száma, amelyekre nem sikerült helyettesítést biztosítani.

A probléma különösen súlyosan érinti a párizsi elővárosokat, ahol a tanárhiány és a helyettesítések elmaradása jelentős mértékben rontja az oktatás folyamatosságát. A diákok elégedetlenségének egyik fő oka éppen az, hogy rendszeresen maradnak el órák, vagy hosszabb időn keresztül nem kapnak megfelelő oktatást egyes tantárgyakból.

A gondok nem mindenhol egyformán jelentkeznek, és ezek az egyenlőtlenségek szintén frusztráció forrásai.

Kiürült kassza

1990-ben a tüntetések azzal értek véget, hogy Lionel Jospin akkori oktatási miniszter bejelentett egy 4,5 milliárd frank értékű „sürgősségi tervet”, ezúttal viszont a kormány költségvetési mozgástere korlátozott.

Egy múlt héten napvilágot látott kormányzati jelentés szerint a zavargásokba torkollt diáktüntetések mögött mély strukturális probléma áll: a minisztériumok költségvetéséből egyre nagyobb szeletet hasítanak ki a nyugdíjkifizetések, ami csökkenti a közszolgáltatásokra fordítható forrásokat. Konkrétan az oktatási minisztérium rendelkezésére álló keret csaknem pontosan harmadát (32 százalék) nyugdíjakra fordítja. Más minisztériumok költségvetéséből is egyre nagyobb részt visznek el a nyugdíjkifizetések. A belügyminisztérium esetében ez az arány 30 százalék, miközben az összes tárca átlaga 13 százalék. A probléma fő oka a demográfiai helyzet: az állami alkalmazottak nyugdíjrendszerében egy nyugdíjasra már nem egészen egy (0,94) aktív befizető jut, míg a magánszektorban ez az arány 1,5. A nyugdíjasok számának növekedése és az állami alkalmazottak számának csökkenése miatt a minisztériumoknak egyre nagyobb hozzájárulást kell fizetniük a nyugdíjalapba.

A jelentés szerint a nyugdíjkiadások 2000 és 2023 között GDP-arányosan 2,5 százalékponttal emelkedtek, miközben az oktatásra fordított kiadások 0,5 százalékponttal csökkentek. A szerzők szerint a nyugdíjkiadások „kiszorító hatást” gyakorolnak: minden, nyugdíjakra költött euróval kevesebb jut oktatásra, rendvédelemre és más állami szolgáltatásokra. Ez hosszabb távon fenntarthatósági problémákat okozhat, és beszűkíti a döntéshozók mozgásterét.

Mégsem a pénz hiányzik

Politikai szempontból a diákmozgalom azért jelent komoly kihívást a kormány számára, mert nem köthető egyetlen vitatott intézkedéshez, amelynek visszavonásával a helyzet rendezhető lenne. A Parcoursuppal kapcsolatos rendellenességek kiküszöbölése például elvileg szabályozási kérdés, azonban – mint arra Thomas Piketty neves francia közgazdász rámutat a Le Monde által közölt cikkében – a felvételi platform eleve azért olyan, amilyen, hogy valamelyest ellensúlyozza a felsőoktatás krónikus alulfinanszírozottságát.

Érvelése szerint 2017 és 2026 között a felsőoktatás nominális költségvetése ugyan nőtt, de az infláció és a hallgatói létszám emelkedése miatt az egy hallgatóra jutó forrás mintegy 20 százalékkal csökkent. Eközben a hallgatók száma 2,6 millióról több mint 3 millióra emelkedett. Ebben a helyzetben a Parcoursup feladata nem csupán a jelentkezések kezelése, hanem a szűkös kapacitások szétosztása is. A kritika különösen élesen jelenik meg a szakmai és technológiai érettségit szerzők esetében. Számuk jelentősen nőtt, de az elsősorban nekik szánt felsőoktatási képzésekben nem jött létre elegendő új férőhely. Emiatt sokan olyan egyetemi szakokra kerülnek, amelyek túlzsúfoltak, illetve nem illeszkednek a képességeikhez vagy pályaterveikhez.

A rendszer azért tűnik sok diák számára átláthatatlannak és igazságtalannak, mert olyan döntéseket kénytelen meghozni, amelyeket eredetileg a felsőoktatás kapacitásbővítésének kellett volna feleslegessé tennie.

Piketty ugyanakkor úgy véli: Franciaország nem azért nem költ többet az oktatásra, mert nem lenne honnan, hanem mert az országban megtermelt és felhalmozott vagyon egyre nagyobb része a leggazdagabbak kezében összpontosul. A kormány és támogatói gyakran a magas államadósságra hivatkoznak. Az államadósság valóban a GDP 20 százalékáról 120 százalékára emelkedett 1970 óta. Ugyanakkor a magánvagyon ennél jóval gyorsabban nőtt: a GDP mintegy 300 százalékáról 600 százalékára. Franciaország összvagyona soha nem volt akkora, mint ma; a valódi probléma tehát nem a források hiánya, hanem azok elosztása – mutat rá Piketty. Emlékeztet arra, hogy 1945-ben az államadósság magasabb volt, a magánvagyon pedig jóval alacsonyabb, ennek ellenére bevezettek egy jelentős nemzeti szolidaritási adót a legnagyobb vagyonokra.

Egy hasonló eszköz ma is jelentős bevételt hozhatna. Azokkal szemben, akik szerint a nagy vagyonok megadóztatásából nem várható érdemi forrás, Piketty azt állítja, hogy érveik sem a matematikával, sem a történelemmel nem egyeztethetők össze.

Mentőöv Kaliforniából?

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján vajmi kevés az esélye annak, hogy a gazdagok megadóztatását egyáltalán fontolóra vegye a jelenlegi francia politikai osztály. A felmérések szerint a jövő évi választások fő esélyesének tartott Marine Le Pen nemrégiben nyilvánosságra hozott koncepciója – az elmúlt évtizedekben meghonosodott neoliberális konszenzust követve – a kiadások további lefaragásában látja a kiutat az egyébként reális adósságspirálból.

Változhat a helyzet, ha Kaliforniában átmegy a novemberi népszavazáson a „Zucman-adó”. A Berkeley Egyetem francia közgazdász professzoráról, Gabriel Zucmanról elnevezett kezdeményezés alapján a leggazdagabb amerikai állam egyszeri, ötszázalékos adót vetne ki a milliárdosok teljes nettó vagyonára, beleértve a céges vagyont is. Becslések szerint az intézkedés nagyjából 100 milliárd dolláros bevételt generálna, amit Kalifornia a Trump-kormányzat által elvont egészségügyi források fedezésére fordítana.

Több Nobel-díjas közgazdász levélben foglalt állást a Zucman-adó mellett. Hangsúlyozták, hogy a szupergazdagok által befizetett személyi jövedelemadó a 2019 és 2025 közötti időszakban a vagyonuk 1,4 billió dolláros növekményének mindössze 1,6 százalékát tette ki. Ez jóval alacsonyabb arány annál, mint amekkora adóterhet az átlagos kaliforniaiak viselnek a munkabérük után. Ha a választók megszavazzák, az egyszeri adót visszamenőleges jelleggel, az érintettek 2026. január elsejei státusza alapján vetnék ki, hogy költözéssel ne tudják elkerülni.