A Kínában lehetséges Trump–Hszi–Putyin-találkozó körüli találgatások ismét felidézték 1945 februárjának kísérteteit. A kínai külügyminisztérium november 10-én megerősítette, hogy a három államfő találkozójáról egyeztetések folynak, de végleges időpontot és napirendet nem közölt. Volodimir Zelenszkij egy újabb Jalta veszélyére figyelmeztetett. Moszkvában a párhuzam azt a csábító lehetőséget vetíti előre, hogy Oroszország ismét a nagypályások között foglalhat helyet, a nemzetközi rend egyik társszerzőjeként. Közép-Európában viszont azoknak a kisebb nemzeteknek a tragédiáját idézi fel, amelyek sorsáról a fejük fölött döntöttek.

A párhuzam erőteljes – de félrevezető, ha egyetlen konferenciából vezeti le a háború utáni rend kialakulását. Jalta közkeletű értelmezése ilyenkor összetéveszti a fennálló erőviszonyok diplomáciai elismerését azok létrehozásával. Egy új Jalta keresése pedig könnyen elvakíthat bennünket egy jóval reálisabb veszéllyel szemben. Egy olyan geopolitikai rendeződéssel, amely különálló alkukból, háttéregyezményekből és összekacsintásokból áll össze, egyetlen csúcstalálkozó, ünnepélyes nyilatkozat vagy aláírás nélkül.

Mi történt valójában a Krímben 1945. február 4. és 11. között?

Roosevelt, Churchill és Sztálin megállapodtak a leendő Egyesült Nemzetek Szervezetével kapcsolatos fontos nyitott kérdésekről, mindenekelőtt a Biztonsági Tanács szavazási eljárásáról és az alapító konferencia összehívásáról. Emellett döntéseket hoztak Németország megszállásáról, Lengyelország keleti határáról és ideiglenes kormányának átszervezéséről. Kiadták a Felszabadított Európáról szóló nyilatkozatot, amely képviseleti kormányokat és szabad választásokat ígért. Titokban Sztálin vállalta, hogy hadba lép Japán ellen, cserébe Kínát érintő engedményekért – miközben Kína nem volt jelen.

Mindezt nem egyetlen, egységes „jaltai egyezményben” rögzítették. Az amerikai külügyminisztérium dokumentumgyűjteménye négy háromoldalú iratot különít el: az általános jegyzőkönyvet, a német jóvátételi jegyzőkönyvet, a konferencia közleményét és a Japán elleni szovjet hadba lépésről szóló titkos megállapodást. A konferenciához további jegyzékváltások és kétoldalú megállapodások is kapcsolódtak, köztük amerikai–szovjet és brit–szovjet egyezmények a felszabadított hadifoglyok és polgári személyek hazaszállításáról.

A konferencia végső háromoldalú megállapodásszövegei nem tartalmaztak olyan rendelkezést, amely Magyarországot vagy Kelet-Közép-Európa egészét szovjet befolyási övezetbe utalta volna. Magyarország neve ezekben nem szerepelt, a tárgyalási dokumentációban azonban igen. Sztálin például a jóvátételekről folytatott vita során említette az országot.

Egy ilyen rendelkezés hiánya azonban politikailag még nem teszi ártatlanná Jaltát. Lengyelország határait és ideiglenes kormányát úgy vitatták meg, hogy az emigráns lengyel kormány nem rendelkezett egyenrangú beleszólással. A konferencia hozzájárult a szovjet katonai fölény bizonyos következményeinek legitimálásához, miközben olyan politikai szabadságjogokat ígért, amelyeket Sztálin rendszere később megtagadott.

Három folyamatot ezért világosan el kell választanunk egymástól. Először, a Vörös Hadsereg alakította ki az erőviszonyokat. Másodszor, a nyugati szövetségesek elfogadták ezek bizonyos következményeit, mindenekelőtt Lengyelország esetében. Harmadszor, Sztálin a katonai dominanciát fokozatosan politikai ellenőrzéssé alakította. E három folyamatot nem magyarázza meg egyetlen, tárgyalóasztalnál hozott döntés.

A szovjet ellenőrzés intézményi kereteit már a Jalta előtt, 1945. január 20-án aláírt fegyverszünet rögzítette. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnökség alatt működött, a Németország elleni hadműveletek befejezéséig pedig a szovjet főparancsnokság általános irányítása alá tartozott. Magyarország későbbi sorsának további meghatározó folyamata volt a politikai pluralizmus fokozatos felszámolása.

Az a közkeletű állítás tehát, hogy „Jaltán döntöttek Magyarország sorsáról”, összetéveszti a történelmi szimbólumot az oksági magyarázattal.

Bármilyen bársonyosan simogató is a körmönfont diplomáciai hátba döfés mítosza, Magyarország mozgásterét 1945-ben alapvetően a katonai vereség és a szovjet megszállás határozta meg. A tárgyalóasztalnál azonban nem pusztán tudomásul vették ezt a helyzetet, a fegyverszünet rendelkezései intézményi keretet is adtak a szovjet ellenőrzésnek.

Ma azonban 2026-ot írunk, nem 1945-öt.

Az eredeti „Nagy Hármak” háborús szövetségesek voltak, amelyek hadseregei az érintett területek jelentős részét megszállva tartották. Sztálin azoknak a realitásoknak a diplomáciai elfogadtatását kívánta elérni, amelyeket hadseregei nagyrészt egyébként is képesek voltak kikényszeríteni.

Trump, Hszi és Putyin ezzel szemben nem közös győzelmet ünneplő szövetségesek. A találkozó lehetőségéből önmagában nem következik, hogy közös rendezési tervük volna. Ehhez külön kellene igazolni, milyen kérdésekben, milyen feltételekkel és milyen kötelezettségvállalásokkal jutottak egyetértésre. Egy közös, gondosan beállított fénykép még nem közös tervrajz.

E három hatalom ráadásul korántsem egyenlő minden releváns dimenzióban. Egyrészt, Oroszország gazdasága jóval kisebb az Egyesült Államokénál és Kínáénál. Másrészt súlyos hiba volna a bruttó hazai terméket a geopolitikai státusz végső mércéjének tekinteni. Oroszország továbbra is jelentős nukleáris hatalom, az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja, és olyan állam, amely képes rendkívül súlyos költségeket róni szomszédjaira.

A gazdasági hátrány, éppen úgy mint Irán vagy a húszik esetében, nem szünteti meg a stratégiai érdekérvényesítés képességét.

A Jalta-analógia elvetésével szembeni legerősebb ellenvetés azonban éppen magából a történelmi tapasztalatból következik. Ha Jalta részben szentesítette a katonai realitásokat, vajon egy jövőbeli megállapodás nem tehetné-e ugyanezt Ukrajna esetében? Oroszországnak nem kell egész Ukrajnát elfoglalnia ahhoz, hogy más hatalmak elfogadjanak egy tűzszüneti vonalat, enyhítsék a szankciókat, vagy korlátozzák Ukrajna jövőbeli biztonságpolitikai választási lehetőségeit. Egy rendezés teljes katonai győzelem nélkül is elismerheti az erő alkalmazásával létrehozott tényeket.

Ez az ellenvetés jogos. Egy lényeges különbségre azonban éppen ez mutat rá. Az arcvonalat befagyasztó tűzszünet önmagában még nem feltétlenül jelent új nemzetközi rendet. Még egy területi változás formális elismerése sem, bármilyen súlyos következményekkel járjon is, teremt önmagában általános jogot arra, hogy a nagyhatalmak dönthessenek szomszédjaik szövetségi orientációjáról.

Csakhogy a valós világban az ilyen jogi felhatalmazás hiánya önmagában nem feltétlenül akadály. A vizsgálandó veszély éppen az, hogy az erősebb államok formális felosztási megállapodás nélkül is korlátozhatják a gyengébbek mozgásterét. Mindez már Thuküdidész idejében sem számított újdonságnak.

Ezért még az sem adna önmagában túl sok okot a megnyugvásra, ha Kína nem kívánna részt venni valamiféle átfogó háromhatalmi rendezésben. Peking elutasíthatja az európai biztonságban betöltendő formális szerepet, miközben külön tárgyal Washingtonnal Tajvanról vagy a Csendes-óceán nyugati térségéről. Amerika Kína jóváhagyása nélkül is megváltoztathatja európai katonai erőpozícióját. Moszkva kétoldalú megállapodásokra törekedhet Washingtonnal anélkül, hogy ünnepélyes meghívást kapna a világ irányítására.

A különböző alkuknak különböző szinteken különböző szereplői lehetnek, és ettől még kölcsönösen erősíthetik egymást. Ezért különbséget kell tennünk az összehangolt felosztás és az egymásra rakódó tranzakciók kumulatív hatása között.

Jelenleg nincs elegendő bizonyíték annak megállapítására, hogy Washington, Peking és Moszkva a befolyási övezetek átfogó felosztásában állapodott volna meg. A nyilatkozatok, a tárgyalási taktikák és a nyilvánosan megfogalmazott követelések önmagukban még nem jelentenek ilyen megállapodást. Lehetséges, hogy inkább pillanatnyi alkupozíciókat, mintsem véglegesen kialakult stratégiai szándékokat tükröznek.

Egy aláírt háromoldalú dokumentum hiánya ugyanakkor korántsem bizonyítja, hogy a kisebb államokat semmiféle veszély nem fenyegeti. A nemzetközi rend már azelőtt megváltozhat, hogy bárki kihirdetné egy csúcstalálkozó ülésrendjét, vagy egyáltalán nevet adna a változásnak.

A „Jalta 2.0” elsősorban szónoki fogás, az unalomig ismételt München- és Vietnám-analógiák rokona. Ugyanakkor politikai eszköz is. Moszkva számára a világrendet alakító nagyhatalom presztízsét kölcsönzi. Kijev és Varsó számára a kizárás veszélyére figyelmeztet. A kommentátorok számára pedig ellenállhatatlan cím. Egy sután megválasztott metafora azonban akkor is befolyásolhatja a diplomáciai gondolkodást, ha a valósággal csupán mérsékelt beszélőviszonyban van.

Magyarország számára ezért a tanulság jóval többet követel Jalta szokásos elítélésénél. A kis államok nem választhatják meg a körülöttük kialakuló erőviszonyokat. Megkülönböztethetik azonban a deklarációkat a ténylegesen kikényszeríthető kötelezettségvállalásoktól, erősíthetik szövetségeiket, és diverzifikálhatják függőségeiket. Az 1945-ös garanciák sem érvényesítették önmagukat. A 2026-osak sem fogják. Ugyanakkor a kárvallottak számára mindez sovány vigasz.

Lehet, hogy Sencsenben nem lesz Jalta. Lehet, hogy háromoldalú csúcstalálkozó sem lesz. A történelemnek azonban nincs szüksége színpadra, három székre és egy fotósra ahhoz, hogy a kispályások számára legveszélyesebb mechanizmus ismét működésbe lépjen. A világrendet az erőviszonyok átrendeződése és az általuk kikényszerített tények formális megállapodás, nemzetközi elismerés vagy intézményi keret nélkül is átalakíthatják. Az új helyzet létrejöttéhez nem kell megvárni, hogy valaki okiratba foglalja.

A kérdés tehát nem az, hogy három idős bácsi egy asztal körül ülve vonalakat húz-e egy térképen, és felosztja-e a világot.

Sokkal inkább az, hogy az arctalan folyamatok, a kikényszerített tények és a három nagyhatalom között megkötött kisebb alkuk egymást követő sorozata végül ugyanoda vezet-e, anélkül, hogy vezetőik valaha is a kerekasztalhoz ülnének, vagy akár tudatos politikai szándékot fogalmaznának meg a világ újrafelosztásáról.